A szerző magyarázó kiegészítését az aktualításai miatt mutatjuk be

 

CÍMRŐL: MIÉRT SZOCIÁLDEMOKRATA ÉS MIÉRT MAGYAR

A MAGYAR SZOCIÁLDEMOKRATA CHARTA

Vitányi Iván szerkesztésében

Kiadó: az MSZP Szociáldemokrata Társulása
Készült 2000-ben

Kezdjük a címmel. A dokumentum címe Magyar Szociáldemokrata Charta. A szöveg szerzői és szerkesztői tudatos megfontolásból tették fel a címbe a szociáldemokrata kifejezést (és nem a szocialistát), majd ugyanolyan megfontoltan tették hozzá a magyar megjelölést is.

Miért "szociáldemokrata" a Charta
A tudatosság nem abból származik, mintha a Magyar Szocialista Pártnak most kellene elhatároznia magát a szociáldemokrácia mellett, vagy most kellene ezt az elkötelezettségét bizonyítania. (A párt ezt már korábban 1989-ben, 1990-ben, 1994-ben és még több alkalommal) megtette. Ezek alapján vették fel teljes jogú tagként az Internacionáléba. Nem ez vezette őket a címben szereplő kifejezések megválasztásában, hanem a szavak helyes használatának igénye.

Az a kiindulópontunk, hogy a világ társadalmi-politikai fejlődését a nagy polgári forradalmak után két nagy pozitív eszmeáramlat határozta meg: a demokráciáé és a szocializmusé. Bölcsőjénél ott álltak a múlt század nagy politikai gondolkozói, Tocqueville és Marx. Ketten együtt. Dick Howard tehát joggal mondta, hogy Marxot ma Tocqueville szemével kell olvasni és természetesen Tocqueville-t Marxéval. Ez különösen érvényes a II. világháború utáni legeslegújabb korra, a jóléti állam kialakulására és válságára, a modern poliarchikus demokrácia kibontakozására, a "szociáldemokrácia és a kapitalizmus ellentmondásos együttműködésére".

A demokrácia és a szocializmus ugyanannak az éremnek két oldala, de két külön oldala. Viszonyuk ellentmondásos és barátságos egyszerre. Ellentmondásos, mert vannak demokráciák és demokrata mozgalmak, amelyek nem szocialisták, sőt olyanok is, amelyek elutasítják a szocializmust. Vannak ugyanakkor olyan szocialista mozgalmak, amelyek nem demokraták, sőt olyanok is, amelyek elutasítják a demokráciát, a diktatúrát választják és ezzel csődbe viszik a szocializmus eszméjét. S hogy ez nem pusztán elméleti lehetőség, azt éppen itt Kelet- és Kelet-Közép-Európában, a szovjet birodalom országaiban kellett keserűen megtapasztalnunk.

A szociáldemokráciának az a legfőbb jellemvonása, hogy szocializmus és demokrácia egyszerre. Méghozzá mindkét eszme egyenlő súlyával. Ebben az értelemben egyáltalában nem szűkebb, hanem szélesebb, pontosabban magasabbrendű fogalom a szocializmusnál. A matematikai logika nyelvén ezt úgy fejezhetjük ki, hogy a két alapfogalomnak nem pusztán logikai összeadása, hanem logikai szorzása folytán jön létre. Mindkettőt magában foglalja.

Ami - ismét mondjuk - nem azt jelenti, hogy meg kell tagadnunk a szocializmus fogalmát. Mi olyan szocializmust vallunk, amely elkötelezetten demokrata. A diktatúrát, a parancsuralmi rendszereket (bennük a Szovjetúniót és magyar megfelelőjét) akkor sem tartjuk szocializmusnak, ha magukról ezt állították. Nem tarthatjuk annak, mert éppen a szocializmus lényegével állottak szemben.
A jövő távlatait tekintve csak a demokratikus szocializmus, tehát csak a szociáldemokrácia fejlődése nyújt érvényes fejlődési alternatívát. Ezért választottuk a Charta címében a Szociáldemokrata megjelölést.

A Magyar Szocialista Párt és a szociáldemokrácia
A Szociáldemokrata Charta elnevezéssel tehát nem mulasztást akartunk pótolni, hanem helyesen és pontosan kívántuk használni a fogalmakat. A Magyar Szocialista Párt és a szociáldemokrácia viszonyát mégis komplexebben, mindkét oldalról szemlélve kell elemezni.
Az egyik oldal. Kétségtelen, hogy 1989-ben, a párt megalakulásakor, majd 1990-ben az első (siófoki) programnyilatkozat elfogadásakor a Magyar Szocialista Párt egyértelműen állt ki a szociáldemokrácia elvei mellett. Eleget tett a legfontosabb kritériumoknak, amelyek a szociáldemokráciát a szovjet típusú kommunista pártoktól elválasztják. Egyrészt leszögezte, hogy csakis a demokrácia, méghozzá a plurális, parlamentáris demokrácia alapján kíván dolgozni, elutasítja a totalitarianizmus és autoritarianizmus minden válfaját. A cél, a demokratikus szocializmus, és ebben a kifejezésben a demokratikus nem másodrangú jelző, hanem bármiféle szocializmus megvalósulásának nélkülözhetetlen feltétele. Azt is leszögezte a siófoki kongresszus, hogy a szocializmus lényege éppenséggel a demokrácia kiterjesztése. A magántulajdon államosítása (nacionalizálása) nem szocializmushoz vezet, hanem diktatúrához, nem teremt "köztulajdont", hanem tulajdonnélküliséget ("tulajdon-vákuumot" - mint Pavel Campeanu írta), a tulajdon gazdaságellenes koncentrációját. A siófoki kongresszus ennek alapján elutasította a korábbi, Kádár-féle magyar "szocializmussal" való eszmei és politikai folytonosságot. (Anélkül azonban, hogy mindenestül megtagadta volna annak meglévő, bár részleges pozitív törekvéseit: a reális értékelés igénye mellett foglalt állást.) És ugyanennek jegyében vállalta az európai országokban a szociáldemokrata pártok hatékony közreműködésével teremtett társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyokat, csatlakozni kívánván az így értelmezett Európához.

1994-ben a Magyar Szocialista Párt e program jegyében nyerte meg a választásokat. (Pontosabban: természetesen a választásra új program készült, amely azonban minden megtartotta a Siófokon elfogadott alapelveket.) A kormányon is kitartott a szociáldemokrata politika mellett.

A szociáldemokrácia természetesen nem állapot, hanem folyamat, nem establishment, hanem mozgalom. Nincsenek tehát végleges szociáldemokrata válaszok, nincs örök időre szóló szociáldemokrata káté, amely csak fel kell ütni és megtaláljuk a feleletet. Nemcsak Marx művei nem szolgálnak ilyen kész megoldásokkal, de más későbbi programok, állásfoglalások, dokumentumok sem. Az élet és a szituáció változik, a szociáldemokráciának szüntelenül meg kell újulnia, újra és újra fel kell tennie a politika alapvető kérdéseit és a változó kihívásoknak megfelelően új válaszokat kell adni rájuk. A Magyar Szocialista Párt (valamint Európa és a világ összes szociáldemokrata pártja) számára ma nem az a kérdés, hogy szociáldemokrata-e vagy sem, hanem hogy a kor kihívásainak megfelelően hogyan szociáldemokrata.

A másik oldal. Az eddigiek azonban még mindig csak az egyik oldalát adják a kérdésnek. A másik oldalra éppen a Charta szociáldemokrata elnevezése körüli belső vita mutatott rá élesen. El kell azon gondolkozni, hogy a vita résztvevői közül néhányan ma is opponálták, hogy a címben a szociáldemokrata kifejezés szerepeljen. Azt mondták, hogy eddig is a szocializmus volt a zászlónkra írva, maradjon így ezután is. Miért ne volna jó, amikor az Internacionálé neve ma is Szocialista és nem Szociáldemokrata, tagja közül pedig sok párt hívja magát szocialistának (a spanyoloké egyenesen Szocialista Munkáspártnak - mint Kádár Jánosé).

Ez a vita csak részben takar nyelvi konzervativizmust, van benne egy mélyebb beidegzés is. Azok, akik Magyarországon (és a többi kelet-közép-európai országban) nevelkedtek, úgy tanulták és azt sajátították el, hogy a szociáldemokraták a szocializmus árulói, a burzsoázia szekértolói vagy legalább is langyosak, "opportunisták". A szocialista névre büszkének lehet lenni, a szociáldemokratára már sokkal kevésbé. A szociáldemokráciának nem volt körükben éthosza. 1990-ben racionálisan belátták, hogy a sztálini rendszer hibái miatt szükségszerűen bukott meg és hogy most a szociáldemokrácia jelenti a legalitást. Racionálisan elfogadták, de érzelmileg nem tudtak vele teljesen azonosulni. A régi szociáldemokraták pedig, akikben ez az éthosz élt, 1990-re már nagyon kevesen maradtak.

Ha egy idős nemzedékről van szó, akkor ezt pszichológiailag meg lehet érteni és - ha a pártvezetés és a pártot működtető középnemzedék már túl jutott ezen a gondolkodáson - el is lehet viselni. Nagyjában-egészében így is történt. De csak nagyjában egészében. Ha ugyanis mélyebben elemezzük a Magyar Szocialista Párt és az általa vezetett kormány 1994/98-as működését, majd 98-as választási vereségét, akkor nemcsak hogy nem csukhatjuk le a szemünket saját hibáink előtt, hanem azokat egyenesen reflektorfénybe kell állítani. Már pedig ezek a hibák rendben a pártállami idők gyakorlatának és hatalmi magatartásának továbbéléséből származnak. Vagyis abból, hogy a szociáldemokrata fordulat a pártban mégis hagyott maga után kívánnivalókat.

A Magyar Szocialista Párt Horn Gyula által vezetett kormánya kétségtelenül történelmi tettet hajtott végre akkor, amikor megvalósította azokat a gazdasági reformokat, amelyek szükségesek voltak a magyar gazdaság megmentéséhez és az európai gazdaságba való beilleszkedéshez. (Végrehajtotta a privatizációt, teret nyitott a nemzetközi működő tőkének, a transznacionális korporációknak, kiszabadult az adósság-csapdából, csökkentette a költségvetés és a fizetési mérleg hiányát - és végül a két utolsó évben már stabilnak ígérkező, ma is tartó gazdasági növekedést tudott megindítani.) Mindezzel nagyon nehéz helyzetből, szinte a szakadék széléről rántotta vissza a magyar gazdaságot. Nemzeti érdek volt ennek végigvitele és ha a szociáldemokraták voltak kormányon, a szociáldemokratáknak kellett megtenniük. Nota bene hatékonyabban és racionálisabban tetté, mint a megelőző és az utánuk következő kormányok.

Ugyanakkor azonban a kormány és a párt figyelme sok vonatkozásban egydimenzióssá vált. Mintha mindent erre a lapra akart volna feltenni (plusz - mindennek mintegy természetes következményeként - a NATO-hoz majd az EU-hoz való csatlakozásra). A társadalom előtt is csak ezt tudta mondani, de ezt imamalomként ismételgette. Nem készült fel arra a feladatra, a következő lépésre, hogy amikor majd a legnehezebb szakaszon túl lesz az ország, milyen kapukat fog kinyitni egy új politika megvalósítására, amelyben a megindult növekedésre támaszkodva fokozatosan nagyobb figyelmet lehet szentelni a szociális kérdésekre, a gazdasági konszolidáció után a társadalmi konszolidációra, a növekvő számú és arányú veszélyeztetett rétegek megmentésére, a középrétegek megerősítésére, a feketegazdaság visszaszorítására, a hazai kis- és középvállalkozások helyzetének javítására, az egészségügyre, oktatásra, kultúrára, környezetvédelemre, közbiztonságra. Ezekben a kérdésekben azért nem tudott elégségesen kommunikálni, mert nem áll figyelme középpontjában. Milyen jellemző, hogy a Szocialista Párt népszerűsége (némi visszaesés után) kibírta a megszorítások terhes időszakát, de megtorpant a választások előtt, amikor a jövőt kellett volna felvázolni. Így az ujjászerveződő jobboldal tudta irányítani a társadalommal való "diszkurzus" menetét és megnyerték a választásokat.

Ezek mögött a tünetek mögött egy olyan időszerűtlen. nem szociáldemokrata politikai magatartás állt, amely azt gondolta, vagy legalábbis úgy viselkedett, hogy a megszerzett politikai hatalom és a köréje kiépült klientúra elégséges ahhoz, hogy hosszú ideig magától értetődően kormányon maradhasson. A vezetés elbizakodott és a klientúra túlságosan biztonságban érezte magát. Egyre többet lehetett részükről hallani, hogy már nincs is más alternatíva, "ezt a választást már megnyertük", akár kampányt sem kell csinálni, elegendőek hozzá a miniszterelnök közismert lakossági fórumai. Ez a hatalmi viselkedés idegen a demokráciától, ősképe a pártállami rendszer, illetve a kelet- és kelet-közép-európai hatalomgyakorlás "ázsiai" formái. Így történt, hogy ebben az elbizakodottságban minden eddigi magyar miniszterelnök és hatalmi csoportja osztozott, csakhogy az Antal-Boross kormány ősképe a Horthy korszak, az Orbán kormányé pedig a modern média-hatalom.)

Mindezek az okok arra mutatnak, hogy a Magyar Szocialista Pártnak igenis nem pusztán technikai szempontból, hanem egész további útjának kidolgozása érdekében újra fel kell építenie szociáldemokrácia éthoszát. A Magyar Szociáldemokrata Charta ezt is szolgálni kívánja.
Miért "magyar" a Szociáldemokrata Charta?

Magyarázattal tartozunk abban a kérdésben is, hogy a Szociáldemokrata Chartát miért neveztük hangsúlyosan Magyarnak?
Nem valamiféle nacionalista indulat vezetett bennünket, nem egy olyan elgondolás, amely szerint a magyar szociáldemokrácia valamilyen külön, sajátosan magyar utat jelent, mást, sőt netán különbet is, mint a többieké.

Mi természetesen ápolni kívánjuk a magyar nép és ugyanakkor minden más nemzet, nép, etnikum identitását, kultúráját, hagyományait. Nemzeti pártnak tartjuk a szociáldemokráciát, mert a nemzet legjobb érdekeit képviseli. A modern világban azonban a politikai eszmerendszerek nemzetköziek, mert a nemzetek fölötti álló, nemzetek sokaságára kiterjedő gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális viszonyok alakulásában gyökerezik, a belőlük következő alternatívákra ad koncepciót. Ebben a szociáldemokrácia nem különbözik más politika eszméktől és mozgalmaktól, a liberalizmustól, vagy a konzervatívizmustól sem.

Amikor tehát mi most a Szocialista Párt és a Szocialista Charta magyarságát hangsúlyozzuk, nem valami Istentől adott vagy génekben hordott különleges nemzeti sajátosságok, valamiféle misztifikált nemzeti eszme érdekében tesszük. Tudnunk kell azonban, hogy a magyar társadalmi-gazdasági-politikai-kulturális fejlődésnek vannak olyan különös sajátosságai, amelyek történelmünk alakulásából, földrajzi helyzetünkből következnek (és amelyek sokban közösek a sokban hasonló sorsú szomszédok, a kelet-közép-európai országok sajátosságaival).

Földrajzi értelemben Magyarország éppen Európa közepén fekszik, de az európaiság kifejlődésében sohasem tartozott a centrumba. Európa történelme úgy alakult, hogy a fejlődés magja, éke a tőlünk nyugatra fekvő régiókra összpontosult (olykor délebbre, olykor északabbra). A pontosan 1000 évvel ezelőtt történt államalapítás után az volt a nemzet egyik legátfogóbb célja, hogy ezt a történelmi hátrányt behozza és a fejlődés perifériájáról (vagy ahogy mostanában mondják: a félperifériáról) bekerüljünk a centrumba.

Ez számunkra, a mai magyar, nemzeti politikára és benne a szociáldemokráciára azzal a következménnyel jár, hogy politikánknak és programunknak egyszerre két nagy kihívással kell szembenéznie. Az egyik közös a nyugateurópai népekével, a másik pedig a mi régiónk saját problémája.

Európa ma azért van válaszúton, mert az elmúlt század második felének grandiózus fejlődése, a szociáldemokrácia hatékony közreműködésével létrejött jóléti állam válságba került. Ezért kell most új utakat, új megoldásokat keresni. Ebből fakadnak a nyugati szociáldemokrácia megújulási törekvései a "harmadik út", az "új szociáldemokrácia", az "új közép", a francia megújulás ("igen a piaci gazdaságra, nem a piaci társadalomra"), az "olajág-mozgalom" programjai és tevékenysége.

Számunkra mindez tanulságos és követendő, de nekünk még van egy másik problémánk is. Nyugaton a kiépült jóléti társadalom válságára keresik a választ, mi azonban anélkül kerülünk-e válság örvényébe, hogy igazán élvezhettük volna annak vívmányait. Ami ott egy probléma, az nálunk kettő: még nehéz munka árán azt a lehetőséget is ki kell vívnunk, hogy teljes joggal vegyük a vállunkra nemcsak a nyugati vívmányok hasznát, de a vívmányok által keletkezett válság terhét is.

A Szociáldemokrata Charta címében a magyar jelző tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy egyszerre kívánjuk számításba venni mindkét oldalt: az egyetemes európai fejlődés által támasztott kihívásokat és a mi európai szinthez és szintre való beilleszkedésünk problémáit. Egyszerre és egyforma súllyal.ű

A továbbiakban ebben a szellemben arra teszünk kísérletet, hogy a Charta néhány pontjához megjegyzéseket fűzzünk.

II.
AZ ALAPESZMÉK

Válaszolnunk kellett és válaszolnunk kell egy alapvető kérdésre, amelyet mindenütt feltesznek nekünk az emberek, akik résztvesznek a szocialista-szociáldemokrata mozgalomban, magukat baloldalinak tartják, vagy értéket tulajdonítanak ennek a fogalomnak. Azt kérdezik: mitől szocialista ma a szociáldemokrata párt (akár a magyar, akár bármelyik)? Mit, milyen eszméket és milyen programot jelöl nevében a szocialista elnevezés?

(És itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy ebben a vonatkozásban akkor is helyes a szocialista értékek iránt tudakozódnunk, ha a szociáldemokrácia álláspontját képviseljük. A szociáldemokrácia ugyanis - mint éppen most fejtettük ki - két lábon áll, két eszmekört egyesít: a szocializmusét és a demokráciáét. Mi most, ebben a pontban a szociáldemokrácia szocialista összetevőjének alapértékét keressük.)

A kérdés tehát jogos. Akik kérdeznek, eddig már sok mindent hallottak a szocializmus lényegének. Mondták azt, hogy a "néphatalom", a "köztulajdon" (vagyis a termelőeszközök tulajdonának az államban egyesült nép által történő birtoklása), a "javak egyenlő elosztása", "proletárdiktatúra", a "mindenki képessége szerint, mindenkinek a szükségletei szerint" elve. Akik életük során az elmúlt évtizedekben a szocializmus mellé álltak, valamelyiket elfogadták. Ma azonban egyik sincsen benne egyik szociáldemokrata párt programjában és gyakorlatában, így a Magyar Szocialista Pártéban sem. A szocialista-liberális kormány (1994-1998) eredményei nem ezen alapultak. Miért nevezi tehát párt magát még mindig szocialistának? Mi ma, a XXI. század elején a szocializmus alapvető értéke, amelyet annyi változás után ma is vallunk és amit időtállónak gondolunk?

Ha valaki Nyugateurópából figyeli ezeket a kérdéseket, gondoljon arra, hogy az önidentitás erre a tisztázási folyamatára a nyugati szociáldemokrata pártoknak is szükségük volt. Minden nagy fordulóponton újrafogalmazták az alapelveket, Bad Godesbergtől kezdve az Internacionálé Stockholmi nyilatkozatán át a Brit Labour Party legutóbbi új vonalát megalapozó hatalmas irodalomig (benne Anthony Giddens Third Way-ével) és a IV.clausure módosításával.

A mi helyzetünk annyiban különbözik, hogy bár a Bad Godesbergivel párhuzamos fordulatot mi 1990-ben (az említett siófoki kongresszuson) megtettük, de az elvi megalapozásban nem vittük következetesen keresztül. Szükségünk van egy, a magyar helyzet paraméterei szerint megfogalmazott "stockholmi" nyilatkozatra. Ezért kezdtük a Chartát a szocializmus meghatározásával.

Ember embernek társa, nem farkasa

Legelőször is magának a szocialista magatartásnak, attitűdnek a legáltalánosabb megfogalmazását kerestük. A szocializmus, mint eszmei mozgalom, olyan irányzat, amely abból indul ki, hogy ember az embernek társa. Pontosabban: akkor felel meg ember-voltának, az ember ontológiai lényegének, ha valóban azzá válik, ha ez az elv nem pusztán eszme marad, hanem az egész emberi gyakorlatban tudatosan érvényesül.

Voltak akik az eddigi vitákban azt mondták, hogy ez az elv számukra túlontúl természetes, nem érzik, hogy megadná a szocialista magatartás megkülönböztető jegyét, differencia specificáját. Mi mégis úgy gondoljuk, hogy ha a lehető legrövidebben kell megfogalmazni a szocializmus lényegét, ebben a mondatban benne van az egész.

Talán felesleges emlékeztetnünk arra, hogy ez a mondat természetesen Hobbes híres eszméjére utal. Vegyük végre tudomásul, hogy az ember természetes állapota a mindenki harca mindenki ellen (bellum omnium contra omnes), mivelhogy ember az embernek farkasa. Amikor Hobbes így határozza meg az ember lényegét, akkor voltaképpen a kibontakozóban lévő kapitalizmus, a tradicionalitásból kiemelkedő modern világ alapelvét adja meg, nyersebben (egy fokkal még nyersebben) mint más filozófusok. Nyersebben, mint például Descartes, akinek cogito-ja ugyanúgy az egyént helyezi az ismeretelmélet és az etika középpontjába, mint Hobbes, de más következtetésekhez jut el.

Az egyénről van szó, aki (Marx kifejezésével) leszakad a közösség köldökzsinórjáról, autonómiát nyer, egyedül valónak és önmagát meghatározónak érezheti magát. Ő lesz akármilyen megfogalmazásban a gondolkozás központja. Mint "független árutermelő" ő lesz a gazdaság és a születendő új tudomány, az Adam Smith-i politikai gazdaságtan alanya, a nemzetek jóléte az egyén tevékenységéből vezethető le.
Dehát hogyan kapcsolódunk az így szabaddá tett ember, a másik emberhez, az individuum a másik individuumhoz? Hobbes válasza ebben radikális: farkasai vagyunk egymásnak. Minden más hitegetés.

Ez a gondolat azóta is a mindennémű (filozófiai, politikai, gazdasági, szociológiai, pszichológiai) viták egyik középpontja. Erről szólnak a művészet és az irodalom nagy alkotásai.

A végletek századában, a huszadikban két ellentétes formában jelenik meg ugyanez a gondolat. Az egyik az egzisztenciális és egzisztencialista megközelítés, amely az ember és az emberi kapcsolatok lényegét az Én és a Másik egymásra vetett tekintetében keresi (Sartre), de ami különböző változatokban újra meg újra megjelenik. Itt ugyan nem feltétlenül farkasa ember az embernek, de nem is társa, még potenciálisan sem elsősorban az, hanem a másik embernek az a rám néző, engem figyelő tekintete, amely az én szervezetlen létemet szervezett EGO-vál, nagy betűvel írt Énné neveli. A másik, nem kevésbé általános változatra egy mai magyar írót, a lassan már külföldön is jól ismert Kertész Imrét idézem: ha ember az ember farkasa, tudnunk kell, hogy a farkasok harcában végül a patkányok győznek. (Amit ugyan közvetlenül a totalitáriánus hatalmak vonatkozásában mond, de másutt a társadalom mai túlszervezettségét is "mammonnak", totalitarianizmusnak nevezi.)

Mi van ezzel szemben? Van-e valami egyáltalán?
Kezdettől fogva az a gondolkodásmód állt vele szemben, amely az egyént és a közösséget, embert és társadalmat nem tartotta egymástól szétválaszthatónak, leszakíthatónak. Amit Herbert Spencer úgy fogalmazott, hogy "Society is prior to man", tehát hogy az egyes az ember, az akár nagy betűvel írható Individuum, az Ego csak az emberi közösség által válik állatgyerekből Emberré. (A modern szociálpszichológia ezt fejezi ki - Herbert Mead nyomán - az Én-nel, angolul az I-al szembeállított Self, a "társadalmi én" fogalmában.) Ebben a felfogásában Én és a Másik, mindketten ugyannak a nagyobb egységnek, közös-ségnek vagyunk tagjai, csak együtt vagyunk elképzelhetők. Társai vagyunk tehát egymásnak és szükséges, hogy társai legyünk, még azokban az esetekben is, amikor harcolunk egymással.)

Ez a két felfogás ütközik össze abban a két nagy társadalometikai irányzatban, amit John Rawls "haszonelvűségnek" (utilitarism) és a "társadalmi szerződés" koncepciójának nevez.

Ez utóbbi álláspont a legmélyebb és a legváltozatlanabb alapja mindenféle szocialista, szociáldemokrata, kommunitárius mozgalomnak, törekvésnek, politikai áramlatnak. Az is következik belőle, hogy aki valamiféle szocializmust a diktatúra útján akar megvalósítani, lelép erről az útról, mert úgy gondolja, hogy az emberek farkasokra és bárányokra oszthatók. Ezért valljuk, hogy a szocialista gondolat, az ember embernek társa ideálja csak akkor válik teljessé és megvalósíthatóvá, ha a demokrácia gondolatával egyesül.

 

Szabadság, egyenlőség, szolidaritás - rend
Identitásunk másik - most már konkrétabb - alapérték-rendjét a szabadság, egyenlőség, szolidaritás, tehát a nagy polgári forradalmak eszméire hivatkozva kíséreltük meg megfogalmazni. Negyedikként hozzávéve a rend (jólét, biztonság) értékét, amelyet egykoriban a forradalom ellenfelei vallottak, de amely a mi felfogásuk szerint semmiképpen sem kizáró ellentéte a nagy hármasnak.

Ez az eljárás sem új. A Szocialista Internacionálé is ezt tette már említett Stockholmi nyilatkozatában, amikor a Szabadság - Igazságosság - Szolidaritás (azaz a nőkre is kiterjesztett testvériség, fraternité) hármasságában határozta meg a modern szociáldemokrácia alapelveit. Mi valamivel később érkeztünk el oda, hogy kicsit hangsúlyosabban foglalkozzunk vele (bár a hármas jelszót, mégpedig a stockholmi módon, eddig is gyakran használtuk a gyűléseken, kiadványokban).

A Stockholmi nyilatkozat nyílván azért emelte ki a francia forradalom eszméit, mert ma is őket tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy általuk a szociáldemokrácia mai politikai identitását meghatározza. A politikatudományi irodalom is abból indul ki, hogy ez az eszmevilág, valamint vele és általa a társadalom rendje, jóléte, biztonsága a XVIII. század vége óta mindmáig meghatározza az európai és euroatlanti fejlett társadalmak politikai törekvéseit. Pontosabban a politikai középét, amely egyaránt magában foglalja a konzervatívizmust, a liberalizmust és a szociáldemokráciát, de nem foglalja magában ezeknek az irányzatoknak fundamentalista szélsőségeit, a jobb- és baloldali diktatúrát. Az elmúlt két évszázadban ez a közép fokozatosan erősödött, megküzdött a monarchizmussal, a bonapartizmussal, a nacionalizmussal, a fasizmussal, a bolsevizmussal és 20. század második felében már egyértelműen meghatározta az euróatlanti politikát. Ez vezetett a demokrácia kiterjesztéséhez, a jóléti állam megvalósításához.

A politikatudományi irodalom arra is jó példákat nyújtott, hogy a modern politikai rendszer irányzatait e három (illetve a renddel együtt négy) alapértékkel határozzuk meg. A kérdés az, hogy milyen rendbe állítják ezeket az értékeket. A konzervatívizmus olyan értékhierarchiát állít fel, amelynek csúcsán a rend és a tradíciók állnak. A liberalizmus felfogása szabadságnak biztosít elsőséget. Mindketten háttérbe helyezik, illetve csak korlátozottan érvényesítik az egyenlőséget. A konzervatívok korlátozzák (csak a mi-csoportra vonatkoztatják a szolidaritást, a kívülállókat kizárják, ezzel bevezetik a rendszerbe a diszkriminációt), a liberálisok pedig radikálisan szétválasztják a jogi egyenlőséget, (vele a formálisan vett esélyegyenlőséget), és a tényleges egyenlőséget. Az elmúlt három évtized egyik meghatározó politikai ereje a neokonzervatív-neoliberalizmus pedig kombinálta és voltaképpen egybefoglalta a kettőt.

Ha valaki azt gondolná, hogy a francia forradalom nagy elvei és jelszavai már olyannyira megvalósultak, hogy minden aktualitásukat elvesztették és a mai embernek nem mondanak semmit, az figyeljen fel arra, amit a neokonzervatív forradalom hívei mondtak. Jean Cau például azt fejtette ki, hogy a szabadság, egyenlőség, szolidaritás egysége mindig is képmutató hazugság volt. Igazában két eszme érvényesült. Az egyik azt mondta: szabadság, különbözőség, egyenlőtlenség. Az utilitarizmustól kezdve a neokonzervatív-neoliberalizmusig ez volt az egyik oldal értékrendje. A másiké pedig: egyenlőség, azonosság, totalitarianizmus. Ezen alapul minden fundamentalista autoritarianizmus.

A szociáldemokrácia abban különbözik gyökeresen mindkét másik politikai erőtől, hogy nem állít fel mind a négy értéknek - a szabadságnak, egyenlőségnek, szolidaritásnak és a rendnek - egyenlő érvényt tulajdonít, nem állít fel közöttük hierarchiát. Nem abban különbözik a liberalizmustól, hogy a szabadság helyett az egyenlőséget vallja elsődlegesnek, hanem hogy miközben ugyanannyira vallja a szabadság fontosságát, még hozzáteszi az egyenlőséget és a szolidaritást is. Nem abban különbözik a konzervatívizmustól, hogy a rend, a biztonság és a jólét helyett az egyenlőséget teszi első helyre, hanem hogy miközben ugyanannyira vallja a rend, a biztonság és a jólét fontosságát, még hozzáteszi az egyenlőséget, szabadságot és szolidaritást is.

Mivel azonban a Cau-féle séma egyik irányzata elveti az egyenlőséget, a másik viszont tévesen állítja középpontba, a szociáldemokrácia önmeghatározásának fontos kérdés az egyenlőség fogalmának helyes használata.

Itt hozzá kell tennünk, hogy a Stockholmi nyilatkozat nem az egyenlőségről beszél, hanem az igazságosságról. A magyar Charta szerkesztői úgy vélték, hogy a kettő szorosan összefügg egymással, ugyanannak a dolognak két oldala, nem beszélhetünk az igazságosságról az egyenlőség, az egyenlőségről az igazságosság nélkül. Ha pedig így van, akkor nem érdemes a (látszólag) keményebb kifejezést egy (látszólag) puhábbal felcserélni. Ebből a szempontból nézve akár azt is mondhatjuk, hogy a Charta "baloldalibb" álláspontot képvisel a Stockholmi nyilatkozatnál.

Ez persze a szociáldemokrata irodalomban is vitakérdés. Mi a brit New Labour egyik ősapjának, Tony Crosland-nek véleményét elevenítjük fel, (The Future of Socialism, 1956), aki azt mondta, hogy a szocializmus "magva" az egyenlőség", a szocializmus az egyenlőségről szól (socialism is about equality). Ehhez Anthony Arblaster azt teszi hozzá negyven év után, hogy bár ez nem adekvát meghatározása a szocializmusnak, és talán nem is ért vele mindenki egyet, de két kétségtelen erénye van. Az egyik, hogy mindenki könnyen megérti. A másik, hogy jól megkülönbözteti a szociáldemokratákat a liberálisoktól és a konzervatívoktól. És ha Brian Barry felszólal a "fundamentális egyenlőség" elve ellen, és helyette a szocializmus alapértékéül a kollektivizmus plusz szociális igazságosság megfogalmazását javasolja, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy éppen ez az a nem fundamentális, az igazságossággal együtt érvényesülő egyenlőség, amelyre a szociáldemokrácia törekszik. De miért ne használjunk olyan fogalmat, amit mindenki megért?

Croslandhoz hasonlóképpen fogalmaz Norberto Bobbio: Jobb és baloldal szétválasztásának fő tengelye az egyenlőséghez való viszony. A baloldal a nagyobbfokú egyenlőség híve, a jobboldal a társadalmat mindig hierarchikusan szemléli. Anthony Giddens (A harmadik út-ban) ehhez azt teszi hozzá: baloldalinak lenni annyi, mint hinni az emancipációban.

Crosland zseniálisan fogalmaz: a szocializmus az egyenlőségről "szól". Ez azért pontos, mert ha az egyenlőség kifejezést az igazságossággal, plusz a kollektivizmussal, vagy akár a befogadással (inkluzió), részvétellel, a közös téttel (stake-holding-gal) cseréljük, mindezek a megfogalmazások akkor is az egyenlőségről "szólnak", ha magát a szót elkerülik. A társadalomnak éppen az a nagy kérdésre, hogy egyrészt az egyenlőtlenség elviselhetetlen, másrészt azonban a feltétlen és teljes egyenlőség követelése mindenképpen utópia.

Meggyőződésünk szerint az egyenlőség teljesen más szerepet tölt be a premodern és a modern társadalmakban. A premodern civilizációkban (a törzsi társadalmak után) szó sem lehetett egyenlőségről, fogalma sem merülhetett fel, mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a hatalmi-gazdasági piramis csúcsán magasló kevesek nem voltak egyenlőek a társadalmi építmény alsó szintjein "tenyésző" tömegekkel, parasztokkal, rabszolgákkal, kézművesekkel. Sem a felsők, sem az alsók nem gondoltak erre. Amikor a nagy vallások megjelentek, ők (a kereszténység vagy a buddhizmus) sem hirdettek társadalmi, hanem csupán metafizikai, "Isten (vagy akár a nirvána) előtti" egyenlőséget.

A két szint közötti különbség sem volt azonban pusztán fokozati: valójában teljesen más dimenziórendszerben, struktúrában, szisztémában éltek. A piramis alsó szintjeinek emberei az ősi közösségi életformát és kultúrát őrizték (szociológiai szóhasználattal: mint primer csoportok), míg a csúcson lévők egy másféle, áttételekben gazdag életformát és kultúrát alakítottak ki.

Ez a helyzet a modern társadalomban gyökeresen megváltozott. Hatalmas új folyamatok indult meg: Amerika és a világ felfedezése, az ipar és a kereskedelem fejlődése, a mezőgazdaság átalakulása, a lakosság számának növekedése, az ősi viszonyok felbomlása. A piramis alapja és csúcsa most már egyetlen szisztémát alkot, legalábbis sokkal inkább mint eddig, azonos törvényekkel. A parasztok elűzettek a földről és megjelentek a külvárosokban, munkás és munkanélküli tömegek halmozódtak fel, akik ugyanazt a levegőt szívták, mint a gazdagok. Társadalmi forradalmak törtek ki, amelyekben ezek a rétegek óhatatlanul szerepet kaptak. Meghirdették a demokráciát, de kérdés volt, meddig terjedjen ki. Csak a gazdagok és a birtokosok és köztük is csak a férfiak szavazhatnak-e, vagy a nők, a birtoktalanok, a szegények, a munkások, a parasztok is. Ettől kezdve az egyenlőtlenség a modern társadalmi állapotok legnagyobb botránya, a jövő egyik, vagy talán a legnagyobb kihívása, mivel sem a szabadság, sem a rend nem tárgyalható és nem biztosítható akkor, ha nem válaszolunk a felhalmozódó néptömegek sorsára, s vele az egyenlőség kérdésre.

Az egyenlőség természetesen szorosan összefonódik az igazságossággal. Összefonódott már Arisztotelésznél is, aki kétféle igazságosságról beszélt. Az első az egyenlősítő igazságosság, Eszerint mindenki ugyanazt kapja, tekintet nélkül teljesítményére, érdemeire, egészségére stb. Ez tehát teljes egyenlőség, de nem teljes igazságosság. A másik (az osztó igazság), amely szerint a juttatásokat a közösség által kodifikált érdem szerint módosítják. Itt viszont teljes az igazságosság, de nem teljes az egyenlőség.

A kettő közötti ellentmondás ereje és jelentősége a modern társadalomban megsokszorozódott. Ezért nem véletlen, hogy az egyenlőség és az igazságosság legnagyobb hatású modern koncepciói csakúgy kétféle egyenlőséggel, vagy kétféle igazságossággal dolgoztak, mint Arisztotelész (bár sajátos módon ebben a vonatkozásban többnyire megfeledkeznek hellén elődjükről.)

Ralf Dahrendorf kétféle egyenlőséget ismer: a jogosultságét és az ellátmányét . Az elsőt minden liberális elismeri (és természetesen a liberalizmus alapján álló konzervatívek is.) A másodikat, az ellátmány egyenlőségét egyértelmű és teljes követelményként csak a radikális-utópista szocialisták. Mégis, Dahrendorf amellett tesz hitet, hogy az életesélyek egyenlőségét is csak a kettő együtt biztosítja. Az arányok megtalálása azonban kérdés marad.

John Rawls viszont kétféle igazságosságról beszél. Az első a szabadság teljes egyenlősége. Második viszont megengedi a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget, ha azok "méltányosak" (fair), vagyis (legalábbis elvben) mindenki számára biztosítanak valami előnyt és a pozíciók mindenki számára nyitottak. A kérdés itt is a mérték, amit Rawls éppenúgy nem tud meghatározni, mint Dahrendorf.

Vagyis ezt a politikának el meghatároznia. Ez éppen a szociáldemokrácia specifikuma. Természetesen a szociáldemokrácia sem hirdetheti meg az azonnal teljes egyenlőséget, de még a teljes esélyegyenlőséget, igazságosságot vagy méltányosságot sem. De meghirdetheti és követheti azt a politikát, amely a rendelkezésre álló alternatívák közül mindig következetesen azt választja, amely a nagyobb szabadság, teljesebb demokrácia, a nagyobb esélyegyenlőség és igazságosság, mindezek által pedig a nagyobb egyenlőség felé vezet. Az egyenlőség kiterjesztésének pedig egyetlen útja lehetséges a társadalmi szolidaritás kiterjesztése.

Ilyen politikára pedig csak a szociáldemokrácia képes. Ez volt eddig is és ez ma a szociáldemokrácia lényege.

III.
A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÁLLÁSPONTJA
A KAPITALIZMUS, A GLOBALIZÁCIÓ, A DEMOKRÁCIA
ÉS A CIVIL TÁRSADALOM ÜGYÉBEN

A Magyar Szociáldemokrata Chartáról lefolytatott vitában nemcsak az alapértékek kerültek szóba, hanem igen nagy hangsúllyal szerepeltek olyan általános kérdések is, mint a kapitalizmus, a globalizmus, a demokrácia, a civil társadalom. Az ok nyilvánvaló: ezekben a kérdésekben ütközik össze leginkább a magyarországi baloldalban is jelenlévő három álláspont: az új szociáldemokrácia híveié, a hagyományos szociáldemokratáké, és azoké, akik elsősorban szocialistáknak, nem szociáldemokratáknak vallják magukat. Ezért térünk ki bővebben ezekre a kérdésekre.

A kapitalizmusról

A Chartában nincs expressis verbis, "in so many words" megfogalmazva a mai szociáldemokrácia és a Magyar Szocialista Párt álláspontja a kapitalizmust és a szocializmust illetően. Nyugati testvérpártjainkban talán már nem is probléma ez, a jóléti állami virágzásának idején tisztázódott. Nálunk azonban elevenen élnek a régi beidegződések.

A szocialista mozgalmak balszárnyán igen korán kialakult egy szemlélet, amely a "társadalmi formák" fejlődését egymást mereven kizáró rendszerek váltakozásának fogta fel. Az egyes társadalmi formák egyideig fejlődnek, aztán válságba kerülnek, jön egy forradalom, elseperik őket, kő kövön nem marad és jön a másik. Mindegyik olyan, mint egy épület, amelyet az emberek egyideig laknak, aztán elpusztítják, odébbállnak, és kicsit arrébb felépítenek egy másikat.

Így vélekedtek a feudalizmus és a kapitalizmus viszonyáról is. Pár évtizeddel vagy évszázaddal korábban a feudalizmus épületét kellett szétverni. Amikor végre romba dőlt, továbbmentek és új, magasabb, erősebb, több emberre szabott várat építettek: a kapitalizmust. A következő forradalomnak most majd ezt kell lerombolnia. A romokat ismét ott kell hagyni és tovább kell állni, hogy aztán egy még nagyobb, még szebb, még erősebb, most már minden embert egyformán befogadó palotát emelhessünk, a szocializmust.

A szerves fejlődésnek azonban nem ez a törvénye. Az élő szervezet (a társadalom is az) nem hasonlít az épülethez, nem a rombolás és építés lépcsőfokain halad előre, hanem az átalakulásén. Az új mindig magában foglalja, de megváltoztatja a régit. Agyvelőnk szerkezetében például a kezdetlegesebb régi egységek akkor is megmaradnak, amikor létrejönnek a magasabbrendű központok, de az új struktúrában már csak rész-funkciókat látnak el. Miért lenne ez másként a társadalom esetében?

A fejlődés dogmatikus-szervetlen felfogása azonban Marx elméletére is hivatkozhatott. Marx is azt mondta, hogy a kapitalizmus a feudalizmus "méhében" bontakozott ki, a végén csak le kell fejteni a burkot, a kapitalizmust azonban meg kell semmisíteni. Valaha forradalmi erő volt, átalakította a világot, de egyben olyan új ellentmondásokat hozott létre, amelyeket már nem tud megoldani. A "termelési erők" ellentmondásba kerülnek a "termelési viszonyokkal", a társadalom tömegei által végzett közös munka eredményeit a magántulajdon útján egyének sajátítják ki. Ezért egy bizonyos fejlődési fokon túl meg kell dönteni. A kapitalizmusnak ütni fog a végórája, a kisajátítókat kisajátítják, a magántulajdon helyébe a kollektív tulajdon lép, "felépítik" a szocializmust, amely megteremti a teljes egyenlőség, szabadság és szolidaritás világát.

A koncepciónak óriási volt a hatása. Milliók fogadták el, milliók éltek és milliók haltak meg érte. Illúzió volt, hatalmas illúzió, de áthatotta a világot.

És mit ád Isten? A dogmatikus módon "felépített" szocializmus kisajátította ugyan a régi kisajátítókat, de megteremtette a kisajátítók új csoportjait. Eltörölte a magántulajdon régi rendjét, de helyébe a bürokratikus állami tulajdont léptette. Kiiktatta a demokráciát, azt ígérve, hogy majd akkor lesz ismét szükség rá, ha eljutunk az út végéhez. Majdnem száz év kísérletezés után azonban végleg bebizonyosodott, hogy az ezen a módon "épült" úgynevezett "szocializmus" versenyképtelen. (Valójában nem is volt szocializmus, hanem a kapitalizmusnak egy rontott változata.) Az autentikus kapitalizmus keretei között nagyobbat fejlődtek a termelési erők, sőt többet változtak a termelési viszonyok, és így végül nemcsak a demokráciából, de a szocializmus lehetséges vívmányaiból is több valósult meg, mint a hivatalos szocializmus országaiban. "A szocializmus gazdaságelmélete - mondja Anthony Giddens - mindig is tévedésen alapult, alábecsülte a kapitalizmus megújulási, alkalmazkodási és termelékenységfokozó képességét."

Mi hát akkor most a viszonyunk a kapitalizmushoz és a szocializmushoz?
Marx azért nem pontosan ugyanazt mondta, és amit mondott, komplexebben fejtette ki, mint a neki tulajdonított dogmák. (Vagy talán Ernst Blochnak van igaza, aki szerint két Marx volt: a "meleg" az emberi emancipáció teoretikusa, a "hideg" a proletárdiktatúra stratégája). A tőkében azt találjuk, hogy a tőkés gazdaságnak három alapvető jellemvonása van:

1. A többlet termelése. Értéktöbbletet termel, vagyis valami olyan pluszt, ami nem volt benne az anyagban és termelőeszközben, hanem a munka tette hozzá. Újabban sokszor más elnevezést használnak: egyszerűen többletnek nevezik, vagy - mint Paul Baran és P.M. Sweezy gazdasági többletnek (economic surplus), esetleg reziduumnak - ez azonban a dolog érdeme szerint lényegtelen.

2. A felhalmozás. Az többletet pedig nem arra, vagy nem csak arra használják, hogy közvetlenül elfogyasszák, hanem hogy a további termelés bővítése céljából felhalmozzák. A többlet és a felhalmozás elve magában foglalja a többlet kisajátításának, vagyis a kizsákmányolásnak a lehetőségét is.

3. A piac. A felhalmozott tőke mind több árút termel, amely a piac utján, pénz közbejöttével kerül a fogyasztóhoz.

A három tényező a legszorosabban összefügg egymással. Ha nem mondod el mind a hármat, nem mondtad el, hogy mi a tőkés gazdaság. De ha mind a hármat elmondtad, a lényegét már megragadtad. Ehhez lehet ugyanis hozzátenni a többi fontos tulajdonságot: az értékstruktúra átalakulását (a magasabb értékformák megjelenését, amit Adam Smith nyomán Marx is csereértéknek nevez), a tulajdonviszonyok átalakulását (a magántulajdon létrejöttét, és annak további átalakulását, a korporatív tulajdonformák megjelenését is) az elosztás, a redisztribúció szervezetét és jelentőségét, a munkamegosztást, az üzemeltetés különböző formáit, a városiasodást stb. Mindez együtt adja a kapitalizmust.

Itt is vannak ugyan más elnevezések, sokszor eufemisztikus célzattal, hogy ne kelljen a már kompromittálódott kifejezést használni. Legáltalánosabb a piacgazdaság terminusa, a mai gazdaságtani, politikai és közhasználatban ez jelenti a kapitalizmust. Bővebb változatban (Allen M. Sievers nyomán) használhatjuk a három M-et: a Market-Money-Machine economy-t (a piac-pénz-gép gazdasága). Mindezek ugyanazt jelentik azzal a különbséggel, hogy tapad olyan szorosan hozzájuk a kizsákmányolás fogalma. Lewis Mumford ezért joggal utasította el azt az "új amerikai divatot", hogy azért kelljen új nevet használni, mert a régihez sok kínos történelmi asszociáció fűződik.

Mindebből pedig az következik, hogy a tőkét nem lehet és nem kell megszüntetni, mivel minden gazdaság (még történetesen a szocialista is) többletet akar termelni és azt fel akarja halmozni. Felhalmozás nélkül nincs gazdasági fejlődés, már pedig Marx az egész rendszer legbelső lényegének éppen a felhalmozást nevezte.

A szerves fejlődés átalakíthatja és át is alakítja tőke megjelenési formáját és működését, de nem teszi félre. A tőkét nem lerombolni és megdönteni kell, nem a többletet, a felhalmozást és a piacot kell megszüntetni, hanem a kizsákmányolást, azaz az egész mechanizmust a társadalom javára kell működtetni. Ezt - vagyis a társadalom mind nagyobb része számára történő felhasználást - nevezzük szocializmusnak.

Annál is inkább, mert a tőke és a tőkés termelés klasszikus (Adam Smith-Marx) felfogása mellett van egy modern koncepció is, amely valóságos kopernikuszi fordulatot hozott. (Úgy viszonylik Marxhoz, mint Kopernikusz Ptolemaioszhoz vagy mint Einstein Newtonhoz: az előd által megrajzolt jelenséget határesetnek fogja fel és a dolgok szélesebb körére általánosítja.) Az új felfogás - legalábbis ebben szélességében - mindenekelőtt Pierre Bourdieu nevéhez fűződik. (Természetesen másokat is említhetünk. Theodor W. Schultz nagyhatású gazdaságtani elméletet dolgozott ki, mások - nálunk például Ferge Zsuzsa és Szelényi Iván a szociológiában hasznosították.) Bourdieu éppen a felhalmozásból indul ki. Az ember nemcsak elfogyasztható vagy elhasználható tárgyakat termel és halmoz fel, hanem egyrészt ismereteket, tudást, másrészt emberi kapcsolatokat, élményeket is. Az előző adja az emberi tőkét, a másik a szociális tőkét. (Később más fajtáit is felvették: a kulturális, az információs, a tudományos, a törvénykezési, a szimbolikus tőkét). A tőke fogalma ezáltal elveszti kompromittáló, pejoratív mellékízét (pedig Bourdieu elkötelezetten baloldali gondolkodó). Cserébe olyan elméletet kapunk, amely az ember egész tevékenységrendszerét újmódon értelmezi. Bourdieu fogalmi rendszert állít fel, amelyben a tőke mellett ott van a mező (field) és a habitus (habitus). Az ember minden tevékenysége valamely viszonylatrendszerben (mezőben) zajlik, ott élményeket, ismereteket, szerez, objektivumokat és objektivációkat halmoz fel, ez a tőkéje, ennek alapján alakítja ki magatartását. És ugyanez vonatkozik természetesen az emberek közösségeire, magára az emberiségre. A gazdasági termelés, felhasználás és fogyasztás ennek alesete.

Az új felfogásnak a szociáldemokrata gondolkodás számára az a következménye , hogy valóban ki kell szélesítenünk szemléletünk horizontját, és fel kell ismernünk az emberi tőke meghatározó szerepét. Ez egyébként nem áll ellentétben Marxszal sem, aki A tőke utolsó kötetében arról beszél, hogy a munka értékképző szerepét a felhalmozott tudás veszi át. Az új szociáldemokrácia (például Tony Blair és Gerhard Schröder közös nyilatkozata) ugyanebből a megfontolásból hirdeti meg a "tudásalapú gazdaság" kibontakozását.

Das Kapital és a kapital-izmus

A tőkés termelés tehát gyűjtőnév, különböző szintjei és formái vannak. Más volt a XV. században, Amerika felfedezése után, az eredeti felhalmozás idején, a gőzgép felfedezése, a gépesítés előrehaladása, a nagyüzem kialakulása, a robbanómotor felfedezése után. Más lett a polgári forradalmak győzelme és a demokrácia kiterjesztése, a "világméretű felhalmozás" (Samir Amin és André Gunder Frank fogalma), a gyarmatbirodalmak kialakulása következtében. Más lett a 20. században, a hitleri és sztálini diktatúrák idején, más a jóléti államban és különösen a 20. század végén a számítógép, a korporatizmus, a globalizáció, más vonatkozásban az emberi tőke szerepének megnövekedése következtében. Mindezek során a tőkés termelés alapvető elvei: a többlet, a felhalmozás és a piac törvénye megmaradtak, formája azonban folyamatosan átalakult.

Csécsy Imre, a harmincas-negyvenes évek neves magyar radikális gondolkozója jól mondta, hogy meg kell különböztetni a tőkét (Kapital) a kapital-izmustól. Tőkés gazdaságnak azt nevezzük, ahol működik a többlet, a felhalmozás és a piac gépezete. Kapital-izmusnak azt a szakadatlan törekvést, folyamatot, stratégiát, amely mindennel, ami a gazdaságban és a társadalomban történik a tőke javára akarja szolgálni. A kapitalizmus eszerint nem rendszer, nem állapot, nem épület, hanem gyakorlat, praxis, széles körben érvényesülő pragmatikus elv.
Ugyanígy a szocializmus sem állapot, rendszer, épület, hanem gyakorlat, olyan törekvés, amely viszont azt akarja, hogy ne csak a tőke javára működjön az egész gépezet (és maga a tőke), hanem a társadalom, éspedig az egész társadalom, potenciálisan minden ember javára.

A két törekvés szakadatlanul együtt van. A legkapitalistább tőkés társadalomban is működnie kell valamennyi szocializmusnak, különben elsatnyul a munkaerő és kiszárad a fogyasztás. A legszocialistább szocializmusban is működnie kell a tőkének, mert a tőke önmagában nem jó, nem rossz, hanem lehetőség, amit így vagy úgy lehet használni.

Történelmi kérdés, hogy valamely adott gazdaságban-társadalomban mikor melyik erő érvényesül. Szocializmus nem úgy lesz, hogy előbb ledöfik a kapitalizmust, hanem úgy, hogy a tőke felhalmozási folyamatában egyre nagyobb erővel érvényesülnek a szocializmus elvei.

A szociáldemokrácia éppen ezt az utat választotta Bad Godesbergben, a Brandt-Kreisky-Palme hármas működése által, a jóléti állam különböző formáinak megvalósításában. Hogy pontosan meddig jutott, azt különbözőképpen ítélhetjük meg, de végül a történelem (azaz az idő és a nép) dönt. De talán joggal idézzük itt Oskar Lafontaine nevezetes mondását: a mai kapitalizmus már nem azonos a klasszikussal, hanem voltaképpen "a kapitalizmus és a szociáldemokrácia ellentmondásos együttműködése. Vagy Jürgen Habermasét, aki úgy fogalmazott, hogy "a jóléti állam a kapitalizmus szociális megszelídítése". Vagy akár Adam Przeworskiét: a munkások kibékültek a kapitalizmussal, a kapitalisták a demokráciával.

És ugyanezt kell folytatni most a jóléti állam válsága, az új technikai forradalom, a globalizmus, kihívásainak idején. Folytatni kell, de természetesen az új követelményeknek megfelelően. Az ezredforduló szociáldemokrata pártjai ugyanúgy ítélik meg a kapitalizmus szerepét, mint Bad Godesberg utáni elődeik; nem megdönteni akarják, hanem átalakítani. A "demokratikus szocializmus" eszméje nem a tőkés gazdaság szöges ellentéteként jelenik meg, hanem a kapitalizmus fejlődésének logikus folyományaként.

Tony Blair nevezetes szingapúri beszédében (1996) a "stakeholding", azaz a "tét-tartó vagy tét-osztó" társadalmat, gazdaságot, kapitalizmus nevezte meg elérendő célnak. (A kifejezést nehéz magyarra fordítani, a stake szószerint tétet jelent, tehát egy olyan gazdaságot és társadalmat, amelyben minél több embernek van egy érdekeltsége, befektetése, tétje.) Számos kiváló közgazdász, szociológus, politológus írásaiban jelenik meg ugyanez a terminus, mint például Will Hutton-éban, John Plenderében, az ő nyomukban Gavin Kelly, Dominic Kelly és Andrew Gamble tanulmánygyüjteményének is Stakeholder capitalism lett a címe. A brit szociáldemokrata szellemi élet másik irányzata, amelyet Anthony Giddens nevével jellemezhetünk nem ezt a kifejezést használja. Giddens A Harmadik Útban abból indul ki, hogy a szocializmus a kapitalizmus humanizálása, ennek legfőbb módszeréül pedig az emberek bevonását, az inkluziót (inclusion) vagyis bekapcsolását, befogadását nevezi meg - de mondhatott volna - mint ahogy másutt tette - integrációt vagy emancipációt is. Nyilvánvalóan ugyanarról az elvről van szó, az emberek akkor kapcsolódnak be a társadalomba, ha érdekeltséget szereznek annak jó működésében.

A globalizációról és következményeiről

A Magyar Szociáldemokrata Charta vitái során igen súlyos kérdésként merült fel a globalizáció megítélése. Különösen a párt baloldali szárnya fogalmazott meg határozott ellenvéleményt. Eszerint a globalizáció folyamata mindenképpen veszélybe sodorja a világot, de különösképpen Magyarországot, gyarmattá teszi a magyar gazdaságot, elszegényíti a lakosság többségét, korlátozza a nemzeti szuverenitást, szeméttel árasztja el a magyar kultúrát, megfojtja a nemzet identitását. Ezért, mondják, harcolni kell ellene saját szuverenitásunk és identitásunk érdekében.

Nyilvánvaló ebben, hogy a globalizáció számukra voltaképpen a kapitalizmus álneve. A kérdés néhány vitán egyenesen úgy vetődött fel, hogy a magyar pártnak nem is a szociáldemokrata utat kellene követnie, ehelyett inkább dolgozzon ki saját "szocialista" alternatívát.

A Charta szerzői, szerkesztői, védelmezői ezzel szemben differenciált álláspontot foglaltak el, és ennek jegyében született a Charta utolsó változatának megfogalmazása.

Gazdasági téren

Abból indultunk ki, hogy a globalizáció objektív folyamat, a világgazdaság és világtársadalom adott szintjének természetes következménye. Objektív mivoltában ugyanolyannak kell tekinteni, mint például a gépi nagyipar kibontakozását a gőzgép felfedezése után.

Arisztotelész még azt mondta: akkor lehet majd megszüntetni a rabszolgaságot, ha az orsók maguktól fonnak. Bizonyára azt gondolta hozzá, hogy tehát soha. És valamivel több mint 2000 év múlva megtörtént a csoda, az orsók megtanultak maguktól peregni. Ellenállhatatlan erővel indult meg a gépesítés világ-átalakító folyamata.

Jó volt ez vagy rossz? Történelmileg szükségszerű, hiszen belőle származott az utolsó két évszázad hatalmas arányú fejlődése, amely lehetővé tette, hogy emberek milliói, sőt milliárdjai éljenek tisztességes életet. Másrészt ugyanakkor a nyomort is felhalmozta és olyan népirtó diktatúrák, olyan világháborúk létrejöttét tette lehetővé, amelyek kegyetlensége és pusztítása úgyszintén felülmúlta az emberiség addigi rémtetteit. Igent kell tehát mondani magára a folyamatra és nemet mindazokra a kísérő jelenségekre, amelyek a jólét helyett a nyomor, a demokrácia helyett a diktatúra, a humanizmus helyett a diszkrimináció fejlődését okozzák.

Ugyanez lehet az álláspontunk a globalizáció kérdésében. A globalizáció maga megállíthatatlan. Az emberi nem eljutott arra fejlődési fokra hogy a planétán élő közösségei egyetlen, összefüggő szervezet alkossanak. Megállíthatatlan a technikai fejlődés, vele a gazdaság, a munka, a tudás, a pénz, a munkamegosztás, az információ, kultúra a fogyasztás lehetőségeinek, szerkezetének, szerepének és létezési módjának átalakulása.

A tőkés gazdálkodás megjelenési formája változó - mondtuk az imént. - A 20. század végén ismét új formát öltött. Különbözőképpen lehet nevezni: a pénz szerepének ujjáértékelésén alapuló újkapitalizmusnak (Lester Thurow), arrogáns turbó-kapitalizmusnak (Edward Luttwak), a koncentráltság fokát kifejező szóval korporatív kapitalizmusnak (Phillip C. Schmitter, David L. Korten), vagy a kislétszámú elitek uralmát jelképező kaszinó-kapitalizmusnak (Felipe Gonzales). Bármelyik kifejezés jó és mindegyik arra utal, hogy új formáról van szó, amelyre a szociáldemokráciának új választ kell adnia.

A gazdaság forradalma elvben hatalmas új lehetőségeket nyit meg. Olyan szintre juthatunk, amely a glóbuszon mindenkinek lehetőséget teremt az elemi -, a társadalom nagyobb részének pedig a minőségi szükségletek kielégítésére. Az információ és kommunikáció forradalma pedig - szintén elvben - arra nyújt lehetőséget, hogy a tudás, a kultúra, a művészet minden alkotása, eredménye könnyen és gyorsan hozzáférhető legyen mindenki számára.

Ámde mindezek a lehetőségek valóban csak elvben vannak csak meg. Marx jóslatai beteljesedtek - ha nem is pontosan úgy, ahogyan ő gondolta. Olyan hatalmas új erők jöttek létre, amelyek kinőttek az eddigi keretekből és ezért a társadalom működő mechanizmusai ("viszonyai") nem tudják kellőképpen kordában tartani és helyes irányba terelni őket. Amilyen nagyok a lehetőségek, ugyanakkorák a veszélyek. A globalizáció jelen szintje és formája a hatalom minden eddiginél nagyobb méretű koncentrációját teszi lehetővé, sokkal nagyobbat, mint amiről Hitler vagy Sztálin álmodhatott (éspedig anélkül, hogy - mint nekik - minden ember mellé egy fegyverest, vagy titkosrendőrt kelljen állítaniuk). Nem alakult ki annak mechanizmusa, hogyan lehet ezt a minden eddiginél jobban szervezett és koncentrált erőt a társadalomnak igazán hatékonyan ellenőrizni.

Ma az emberiség 20 százaléka birtokolja és gazdasági források és javak 80 százalékát. Pontosabban azonban ez a sokszor elmondott adat sem mutatja az igazi arányokat. Az ugyanis a valódi helyzet, hogy a föld 20 százalékát kitevő országokban élő lakosság 20 százaléka van csak birtokon belül: még pontosabban, azok a nagy korporációk, amelyek ezt a mérhetetlenül nagy erőt a kezükben tartják. (Egyben a kulturális és az információs tőkének is mind nagyobb részét.)

Ezért kell foglalkoznunk az állam, a politika, a demokrácia szerepével.

Állam, politika, demokrácia

Az emberi társadalom mozgásfolyamatainak három nagy szférája (ahogy Immanuel Wallerstein mondta három nagy arénája) van: a gazdaság, az állam (vagy szélesebben az establishment) és a civil társadalom.

Az establishment szélesebb fogalom az államnál, magában foglalja a társadalom egész hatalmi intézményrendszerét. Ezért javaslom magyar fordítására az álladalom jó nyelvújítási kifejezését. A civil jelzőt viszont azért kell ezúttal hozzátenni a társadalomhoz, mert ez utóbbit ilyen összefüggésben kétféle értelemben is használják. Egyrészt összefoglaló fogalom, ilyen értelemben magában foglalja a gazdaságot és az államot is, hiszen azok is részei az emberi társadalomnak. Másrészt azonban jelentheti az emberi közösségek összességét is, a gazdaságtól és az államtól, az establishmenttől elválasztva. Ez a civil társadalom fogalmának meghatározása.

A három szféra rendszerint feszült viszonyban volt egymással, súrlódásuk és kiegyezésük a történelem mozgásának egyik lényeges eleme. A 20. század második felét, a jóléti állam "hőskorát" azonban éppen az jellemzi, hogy viszonylagos egyensúly jött létre. Ez volt az alapja annak, hogy a jóléti államok egyben a demokrácia kiteljesítését hozták, magasabb fokon és komplexebben valósították meg a demokrácia eszményeit, mint bármikor azelőtt. Elemei: a jogállamiság, a minden téren érvényesülő pluralizmus, a kisebbségek védelme, bármilyen diszkrimináció elvetése, a szabadságjogok érvényesítése, a politikai hatalom képviseleti úton való gyakorlása. Most szilárdult meg az a politikai rendszer, amelyet három nagy politikai irányzat, a konzervatívizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrácia küzdelme, együttműködése és váltógazdasága jellemez (kívül hagyva a szélsőjobb és a szélsőbal erőket.)

Mindez nem jelenti azt, hogy a demokrácia már tökéletes, ezért "azt mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán" (Petőfi Sándor). A jelen helyzet kritikusai rendszerint azt emelik ki, hogy a képviseleti formák kidolgozottsága mellett a közvetlen, résztvevő (participativ) demokrácia, a "nyílt társadalom" fejlődése sok kívánnivalót hagy maga után. Már Herbert Marcuse is joggal bírálta, hogy a négy- vagy ötévenkénti választások önmagukban nem elégíthetik ki a demokrácia minden követelményét. (Ahogy a magyar költő, József Attila mondta: "mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát".)

A nyugateurópai plurális képviseleti demokrácia legfőbb problémáját Benjamin Barber a közösség és a részvétel ellentmondásában látja. Ahol vannak működő közösségek, de nincs civil társadalom, igazi politikai részvétel, ott az eredmény az uniformitás és konformizmus. (Erre támaszkodik a konzervatív jobb és baloldal). Ahol van politikai részvétel, de nincs közösség, ott viszont túlhajtottá válik a versengés.(Erre támaszkodik a neoliberális jobboldal). Az elmúlt száz év demokratikus fejlődése ezzel az ellentéttel küzdött. Ennek egyik vetülete a többségi elv és a konszenzus elvének összeütközése is. A pluralizmus még nem jelent feltétlenül konszenzusos demokráciát, a többségi elv elsőbbsége pedig könnyen vezet a demokrácia korlátozásához.

Robert Dahl ezért használja a demokrácia jelenleg elért szintjére és formájára a "poliarchia" kifejezést, hangsúlyozva, hogy ez a fejlődés eddigi csúcsa, de nem végpontja.

A globalizáció, közvetlenül a gazdasági hatalom primátusa következtében azonban a gazdaság, az állam és a civil társadalom viszonylagos egyensúlya megbomlott. A három nagy politikai irányzat "szentháromsága" által jellemzett politikai struktúra nemcsak állandósult, de egyenesen "befagyott", elmerevedett. Eljutottunk az "incivil demokráciához" (John A. Hall), amelyben működnek a demokrácia keret-szabályai, de nem működik maga a civil társadalom. Most már az állam és a társadalom együttes ereje is gyenge ahhoz, hogy a gazdaság alakulása fölött a társadalom egészének szükséges felügyeletét gyakorolni tudja. Az állam nemcsak a gazdaság erejének megnövekedése folytán gyengült el a gazdasággal szemben, hanem még inkább azért, mert nem tud elegendőképpen támaszkodni a civil társadalomra. Ebből a szempontból a szempontból kell vizsgálnunk a társadalmi struktúra alakulását is.

A társadalom felépítéséről

A civilizáció társadalmait az elmúlt évezredek során mindvégig az jellemezte, hogy a különböző társadalmi csoportok piramis-alakban rétegződtek egymásra. Minél feljebb haladtunk a társadalom gúláján, annál kevesebb embert találtunk, minél lejjebb, annál többet. A társadalom szerveződési elvei az évszázadok folyamán megváltozhattak, az alakzat azonban megmaradt. A "középosztály" még a múlt század végén is csak vékony réteget alkotott.

Ez változott meg a jóléti állam és a plurális demokrácia korszakában, a 20. század második felében. A korábbi piramis helyébe a hagyma- vagy kupola alak- lépett. A nyugati (nyugat-európai és észak-amerikai) társadalmaknak ma mintegy kétharmada tisztes középosztálybeli életszínvonalhoz, civil élethelyzethez, stabil életmódhoz, rendezett körülményekhez jutott. (Ezért szokták kétharmados társadalmaknak is nevezni.) Soha nem látott fordulat ez az emberiség történetében: gyökeresen megváltoztatta a társadalmi légkört. Ez a kétharmad egyben a civil társadalom világa. A lakosságnak ez a része meg tudta teremteni és meg tudta őrizni azokat a szervezeteket, közösségeket, amelyekben a maga jogán és a maga akaratából érdekeit képviselheti, idejét eltöltheti, a társas kapcsolatokat fenntarthatja, kultúráját gyakorolhatja.

Az elért eredmények azonban új problémákkal, új veszélyekkel járnak. A hatalmas technikai fejlődés ugyanis azzal az eredménnyel is járt, hogy ugyanannyi érték létrehozásához mind kevesebb munka szükséges. Hannah Arendt joggal kiáltott fel: mi lesz, ha kivész a munka a mindeddig rá épített társadalomból?

A kérdés nem pusztán elméleti. Egyre többen vetik fel, hogy a társadalmi szerkezetben földcsuszamlás következhet be. Egy olyan társadalom negatív előjelű víziója áll előttünk, amelyben a gazdaság és az élet működtetéséhez elegendő a társadalom 20 százalékának aktív közreműködése (a parancsnokoktól a végrehajtókig). Erre a következtetésre az 1995 novemberében Gorbacsov meghívására a Fairmont Hotelben (San Francisco) ülésező világkonferenciának egy résztvevő csoportja.

Az arány ugyanaz, mint a már tárgyalt adat: a föld lakosságának 20 százaléka birtokolja a föld gazdasági javainak és forrásainak 80 százalékát. Ami persze azt is jelenti, hogy ma még a kupola szerkezet is csak a 20 százalék országaiban, a "fejlett" Euroatlantikumban valósult meg. A társadalom és az emberiség kettészakadása fenyeget.

Az új megosztottság azonban különbözik a régitől. A 20 százalék ugyanis eleget tud létrehozni ahhoz, hogy eltartsa a 80 százalékot. Nem fényesen ugyan, de azért olyan színvonalon, ami 50 évvel ezelőtt stabil középosztálybeli létnek számított volna. Erre szolgál a tömegfogyasztás és tömegszórakoztatás

Mindenképpen fordulóponthoz érkeztünk tehát, amelyben új gazdasági-társadalmi szerkezet víziója áll előttünk. Többféle alternatívával.

Az alternatívák

A további utat illetően több szcenarió lehetséges. Négyet kell kiemelnünk.

1. A korporatív-turbó-kaszinó-újkapitalizmus növeli hatalmát. A 20. század második felében kivívott demokrácia formálissá válik, homlokzati tevékenységgé, dramaturgiai rítussá. A valódi döntések máshol születnek: a nagy korporációk igazgatóságainak zárt ajtói mögött. Létrejöhet az Aldous Huxley féle "szép új világ" posztmodernizált változata, a Benjamin Barber által leírt McWord-világ (amelyben az élet a McDonald's elvei szerint szerveződik). A 20 százalék változatlanul uralkodik, de a 80 százalék békésen tűri, részben mert eltartják, részben mert elvonják a figyelmét. A fogyasztás, az információ és a szórakoztatás uniformizálása utján kialakulhat a totalitarianizmus egy új, teljesebb, de ugyanakkor formájában moderált változata, amelyről már Heidegger is beszélt, és amelynek már nem is kell a korábbi totális hatalmak külsőleg is agresszív uralmi módszereit alkalmaznia. Ezt nevezi Joseph Nye "soft totalitarianizmusnak" . Jelszava: "Világ fogyasztói egyesüljetek! Ti mindent megkaptok, amire láncaitok között szükségetek lehet!"

2. A második szcenárió szerint a globalizáció eszközeivel nem egy, hanem több regionális rész-hatalom jön létre, úgy ahogy Samuel P. Huntington leírta. (Ez viszont George Orwell negatív utópiájára rímel). Ezek a régió-hatalmak a "maguk portáján" nem demokratikus uralmi rendszereket vezetnek be, hanem létrehozzák a maguk külön McWorldjeit, sőt akár "Szent Dzsihádot" hirdetnek a többi (és a maguk "belső ellenségei") ellen. Szelídebb változatban a világ egymással kölcsönösen komplementer-diszkriminatív viszonyban álló neojobboldali regionál-nacionalizmusokra oszolhat. Ez sejlik fel akkor is, ha némely mai európai fejleményeket exponenciálisan meghosszabbítunk.

3. Az eddigiek azonban a viszonylagos stabilitás alternatívái. Immanuel Wallerstein az Nemzetközi Politikatudományi Társaság (International Political Science Association) washingtoni világkongresszusán (1988) a szcenáriókról szólva nagy hangsúlyt adott annak a lehetőségnek, hogy az egyensúly felborul, zűrzavar, káosz keletkezik. A régió-hatalmak uralkodó 20 százaléka nem tudják eltartani a 80-at. Helyzetük nem enyhül. A munka átalakulása miatt megnő a szabadidő, de nincs mivel eltölteni, mivel a magasabbrendű kultúra elvesztette jelentőségét. A McWorld-típusú szórakozás (entertainment) kerül mindenek fölé, ezért - úgy mondják -, hogy az igazi információ helyébe az infotainment, az igazi kultúra helyébe a cultotainment, az igazi pedagógia helyébe az edutainment lép. Meglazulnak a hagyományok, bizonytalanná válik az erkölcs, összekeverednek a nemzetek, veszedelembe kerül a nép-nemzeti identitás és szuverenitás, de nem lép helyébe megfelelő erejű hagyomány, erkölcs, identitás.

Ilyenkor a hatalom újabb és újabb Dzsihádok meghirdetésére kényszerül. Mindeközben azonban az emberiség szaporodik, száma nőttön nő, a "népességrobbanás" nem áll meg, de az emberiség nincs többé helyhez kötve, a migráció előre láthatatlan módon rajzolja újra az emberek, népek, nemzetek, régiók közötti viszonyait.

Az ellenőrzés nélküli korporatív gazdaság ugyanakkor még mindig csak részben tudja magát visszafogni a természet tönkretételében, olyan katasztrófák fenyegetnek, amelyek az egész földet tönkretehetik.

4. Mindezekkel szembe egyetlen lehetséges, pozitív alternatívát állíthatunk. Ennek építeni kíván a technikai fejlődés (ha úgy tetszik forradalom), eredményeire, objektív folyamatnak tekinti a globalizációt, de szembefordul annak káros következményeivel.

A szociáldemokrata alternatíva

Lényegét a következőkben foglalhatjuk össze: Fenn kell tartani a gazdaság (a kapitalizmus) szabad fejlődését és növekedését, biztosítani kell, hogy eredményei az egész társadalom számára hasznosuljanak. Szabaddá kell tenni, szabadként kell megtartani a piacot, de nem kell mindent alávetni. Turbó-kaszinó-pénz-korporációs kapitalizmus helyett legyen "tudásalapú" kapitalizmus. Biztosítani kell az esélyek minél teljesebb egyenlőségét, az ellátottság, valamint a kultúra, a tudás, a minőség egyenlőségéből pedig annyit, amennyi lehetséges. Kisebb, de hatékonyabb állam kell, amely a civil társadalomra támaszkodik, és amely egyre szélesebb körben alkalmazza a konszenzus a többségi elvvel szemben. Az állam legfőbb tevékenysége az "emberi tőkébe" való beruházás, a természet védelme. Mindehhez pedig nem kevesebb, hanem több demokrácia szükséges, sőt a demokrácia új formája, szintje, amely a civil társadalom növekvő erején, az állampolgárok autonómiáján, részvételén (participációján), bevonásán (inkluzióján), aktivitásán, döntésein, a közösség és részvétel elveinek együttes érvényesülésén alapul.

Sokféleképpen nevezik a demokráciának ezt az új formáját. Karl R. Popper (és nyomában mások, például Soros György) nyílt társadalomnak. Herbert A. Simon (és mások) informatív társadalomnak. Giuseppe Vattimo átlátszó (transzparens) társadalomnak. André Gunder Frank (és mások) civil demokráciának. Norberto Bobbio társadalmi (societal) demokráciának. Sokan részvételi (participációs), közvetlen demokráciának. Benjamin Barber erős demokráciának. Egy magyar író, Németh László a minőség szocializmusának. Az új szociáldemokrácia irodalmában az inkluzív, participációs demokrácia (Giddens), a tétosztó (stakeholder) demokrácia (Will Hutton), a civil és az erős demokrácia kifejezései a leginkább használatosak.

Ugyanakkor világméretű közös gondolkodás szükséges hozzá, amely középpontba állítja az emberiség közös értékeit és megakadályozza a turbó-kapitalizmus McWord-totalitarizmusát. Olyanféleképpen, mint az úgynevezett Budapest Klub ülésén, ahol Yehudi Menuhin, Peter Ustinov, László Ervin, Vigdís Finnbogadottír (volt izlandi elnök) a Dalai Láma, a hindu Karan Sing (volt kasmiri maharadzsa) a muszlim Pir Vilyat Inayat Khan és mások közös egyetértésben hirdették meg egy "új, közös, planetáris lelkiismeret" kialakítását a közös problémák megoldására.
A Magyar Szociáldemokrata Charta ehhez azt teszi hozzá, hogy a szociáldemokrata alternatíva megvalósulásához három nagy elv, az élet egészét átható rendező érték érvényesülése szükséges. Ezek az értékek: A MINŐSÉG, a KÖZÖSSÉG és a KULTÚRA. Csak ez teszi lehetővé a tudásalapú gazdaságot, az erős, civil demokráciát, a társadalmat összetartó kommunitárius szolidaritást, az értelmes életet. Ezek tehát a szocialista alternatíva "vezérmotívumai"

IV.
A 21. SZÁZAD SZOCIÁLDEMOKRÁCIÁJA

 

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Lehet-e tenni valamit egyáltalán? A szociáldemokrácia válasza, hogy igen, lehet, sőt hogy éppen a szociáldemokrácia tudja a választ (természetesen az imént negyediknek említett alternatíva mentén). Az gazdaság, a társadalom és kultúra objektív változásait a maguk objektivitásában kell tudomásul vennünk, de nem kell minden következményét automatikusan elfogadnunk. Igent kell mondanunk a pozitív fejleményekre, ki kell használnunk az új lehetőségeket, de harcolnunk kell a negatív következmények ellen. Folytatnunk kell a társadalom szociális megújulását: kapitalizmust (kapital-izmust) szocializmussal kell kiegészítenünk, ragaszkodva változatlan célunkhoz: a demokratikus szocializmushoz.
Az elmúlt fél évszázad nagyvonalú fejlődésének legfőbb motorja éppen a szociáldemokrácia volt, ezért az eredmény is mindenekelőtt az ő érdeme. Ugyanakkor éppen a siker okozta, hogy a klasszikus, majd a jóléti korszak kapitalizmusával együtt a klasszikus és a jóléti korszak szociáldemokráciájának is elmúlt ideje. A klasszikus kor szociáldemokráciája a kizsákmányolt osztályok, a társadalmi piramis alapjának megszervezésével és képviseletében folytatta tevékenységét és harcolta ki a társadalom egészét érintő vívmányokat. A jóléti, badgodesbergi New Deal-es szociáldemokrácia (a mozgalom "újkora") viszont már az egész társadalom felé fordult, (és bár megőrizte vonzalmát az alsó rétegek iránt), politikájával megépítette és megerősítette a társadalmi szerkezet kupoláját. Most újabb fordulópont áll előttünk. A szociáldemokrácia újkora már nem elégséges, annak feltételeit kell megteremtenünk, hogy elérkezhessünk a szociáldemokrácia legújabb korába, avagy (más fogalmazásban) a szociáldemokrácia reneszánszához.

A szociáldemokrácia reneszánsza
A nemzetközi szociáldemokráciának már évtizedek óta következetesen erre törekszik. Magatartásának lényegét jól fejezi ki a Friedrich Ebert Stiftung 1998. június 17-18-án Berlinben tartott nemzetközi konferenciájának címe: A globalizáció formálása (Shaping Globalisation) - Antonio Guterres, Gerhard Schröder, Oskar Lafontaine, Felipe Gonzeles és mások részvételével. El kell tehát fogadni az új fejlődés által teremtett kihívásokat és a társadalom javára kell alakítani a globalizációt. Ahogy záróbeszédében Dirk Messner fogalmazta: a kapitalizmus második transzformációjára van szükség. (Elsőnek a jóléti állam megteremtését, a Bretton Wood rendszert nevezte). Ugyanabban a szellemben, ahogy jó évtizeddel ezelőtt Michael Harrington, az amerikai szocialista mozgalom nagy úttörője írta halálos ágyán "szellemi végrendeletében" (Socialism. Past and Future).
Harrington szerint magát a világ fogalmát (a globális világot, mint összefüggő egészét) is a múlt században alkották meg először, a gyarmatbirodalmak terjeszkedésének korában. Másodszor a 20. század második felében, tehát éppen a Bretton Wood-i jóléti kapitalizmus idején). Most kell harmadszor megalkotni - vagyis a kapitalizmust másodszor transzformálni.
Ezt akarják megvalósítani a nemzetközi szociáldemokrácia új törekvései, amelyek a 20. század végén jelentek meg és a 21. század első évtizedeiben teljesedhetnek ki.
A megújulás először külön-külön indult meg az egyes országokban, és a helyi sajátosságoknak megfelelően némiképp eltérő (bár alapelveiben megegyező) formát öltött. Az elemzések ennek következtében a megújulás közös terminusaként többnyire a "harmadik út" az "új szociáldemokrácia" (New Labour") vagy az "új közép" kifejezést használják. de úgy gondolják, hogy a szélesebb közös pályának különböző "ösvényei vannak". A koncepciót kétségtelenül Anthony Giddens fejtette ki eddig a legkomplexebben, a legnagyobb szellemi erővel. Természetesen elsősorban az Egyesült Királyság vonatkozásában szempontjából vizsgálódik, de mindig szélesebb összefüggésbe helyezi, .az ott kifejtettek elvek azonban nem csupán brit viszonyokra érvényesek.
Tony Blair és Gerhard Schröder közös nyilatkozata szerint a "harmadik út" és az "új közép" "márkanevek". A mögötte álló "motiváció" azonban minden európai ország szociáldemokráciájában megtalálható.
Hasonlóképpen fogalmazza meg ezt Andrew Gamble és Tony Wright is a New Social Democracy (1999) előszavában: Nem egyetlen fajta koherens és tökéletesen formába öntött "új" szociáldemokrácia van, hanem az új gondolkodásnak és politikának egy egész rendszere létezik, amely szorosabban tükröz egy politikai és intellektuális tradíciót, mint a közelmúltban. A szociáldemokrácia politikai reneszánsza az eszmék és politikák megújult vitalitásával társul." (There is not a singular 'new' social democracy, but there is a clustering of new thinking and policies that reflects a political and intellectual tradition in a more confident mood that has been the case in the recent past. The political renaissance of social democracy is accompanied by a renewed vitality of ideas and policies.)

A közös elvek
Az azonban számunkra is fontos, hogy az utóbbi években a szociáldemokrácia megújulási mozgalma túljutott a "nemzeti szakaszán". Elérkezett abba a stádiumába, amelyben már egyre tudatosabban és erőteljesebben jelennek meg a közös vonások. Tony Blair és Gerhard Schröder közös nyilatkozata, majd a Szociáldemokrata Internacionálé Párizsi Nyilatkozata (1999 november 10), végül az Európai Szociáldemokrata Párt Firenzei Manifesto-ja meg is fogalmazta a legfontosabb elveket.
Ha "összeolvassuk" ezeket a nyilatkozatokat, jól kirajzolódik a nemzetközi szociáldemokrácia álláspontja.
Minden dokumentum hitet tesz a szociáldemokrácia hagyományos alapértékei: a szabadság, egyenlőség, a társadalmi igazságosság és méltányosság az esélyegyenlőség, a szolidaritás és a felelősség mellett.
(Nincsen benne expressis verbis a dokumentumokat, de mi úgy látjuk, hogy mintegy rejtve minden megfogalmazásban jelen vannak azok az új értékek, amelyek véleményünk szerint a szociáldemokrata alternatívát meghatározzák. Vagyis a minőség, a közösség és a kultúra értékei.)
Középpontba állítják (különösen a Párizsi Nyilatkozat) a globalizáció kihívását. Ezt nevezik korunk legnagyobb kihívásának, egyszerre óriási lehetőségnek és óriási veszélynek.
(Vagyis pontosan ugyanabban a szellemben foglalnak állást, mint a Chartában nem sokkal azelőtt mi is. Nem valamiféle elsőséget szeretnénk ezzel magunknak vindikálni, bőven lehet idézeteket hozni még korábbról. Csak azt jelezzük, hogy valóban kialakult egy közös szociáldemokrata gondolkodás.)
Olyannyira, hogy a Párizsi Nyilatkozat a globalizáció kihívására a Globális Haladás programjával kíván válaszolni. Ennek lényege a globalizáció szociális lehetőségeit és szociális dimenzióit az emberiség szolgálatába állítani. Ez a következőket foglalja magában:
Mindenekelőtt az ember középpontba való állítását. Mindegyik nyilatkozat azt állítja, hogy a kapitalizmus eddigi formája helyébe "tudásalapú" gazdaság, valamit "az információ és az ismeretek által meghatározott társadalom" lép.
Ennek kibontása érdekében a szociáldemokrácia harcol a piac uralma ellen - ha túllép saját területén. Nem kívánja összetéveszteni a piacot és a társadalmat, a piacot és a demokráciát. Harcol az egyenlőtlenség ellen, a méltányosságért és igazságosságért, az esélyek egyenlőségéért, az agresszív neokonzervatív-neoliberális fundamentalizmus ellen. Egyaránt foglalkozni kíván a fejlődés nyerteseinek és veszteseinek gondjaival.
Aktív kormányzást akar folytatni, amely nem csupán elevez a veszélyek között, hanem kormányoz, kezdeményez és vállalja a kihívásokat. Aktív demokráciát és egy demokratikusabb Európai Uniót, amelyet erős civil társadalommal kell megalapozni.

Az "ösvények"
A szociáldemokrata reneszánsz gondolatának hatalmas irodalma van, különböző nyelveken. A szociáldemokraták ugyanakkor Európa sok országában kormányoznak, másutt jelentős ellenzéket alkotnak. Nekünk Magyarországról arra is figyelnünk kell tehát, ami az egyes programokban és politikákban eltérő.
Sokan - például Wolfgang Merkel és René Cuperus - sorraveszik a különböző országok szociáldemokráciájának modelljeit és típusokat alkotnak belőle. Merkel a harmadik út négy ösvényét különbözteti meg, aszerint, hogy az adott ország körülményei között, a társadalmi-gazdasági-politikai lét mély szférája tölti be a motor szerepét. Ezek szerint van
piac-orientált ösvény (brit New Labour),
piac + konszenzus orientált ösvény (Hollandia),
etatista ösvény (Franciaország)),
reformált jóléti ösvény (Svédország, Dánia).
Legjobban természetesen az piaci "ösvény" angol modellje" ismeretes, úgy ahogyan azt Will Hutton, Tony Wright, Anthony Giddens és természetesen Tony Blaire kifejtették, és ahogy a brit Labour kormányzat megvalósítja. Alapelveiről és politikai gyakorlata igen nagy hatással volt és van az egész nemzetközi szociáldemokráciára. Hadd említsünk néhányat: a demokrácia demokratizálása, az állam és a civil társadalom együttműködése, a kis közösségek felélénkítése, a pozitív segélyezés (az alkalmazást is megelőzi az alkalmazhatóság, emploayability), az emberek bevonása (inkluziv társadalom), az emberi tőkébe való szociális beruházás, a kozmoplita nemzet. Valóban itt jelenik meg legkészebb formában a szociáldemokrata reneszánsz eszköztára.
Igen közel áll hozzá a német "új közép" politikája. Egyik első megfogalmazása, Bodo Hombach könyve (Aufbruch, azaz feltörés) egyébként ugyanabban az évben jelent meg (1998), mint Giddensé (aminek azonban persze nincsen prioritás-jelentősége). Hombach gondolkodásának középpontjában két fogalom áll: a társadalmi közép és az aktiváló állam. Ezek a gondolatok más fogalmi rendszerben (és országonként más körülmények között) körülbelül párhuzamosak Giddens eszméivel (inkluzió, az emberbe való beruházás stb.), de részben máshová teszik a hangsúlyokat.
Némiképpen más ösvényen jár Hollandia. Ott csendesebben, kevesebb zajjal, de a gyakorlatban nem kevesebb eredménnyel mentek végbe a reformok. "Polder" (azaz "mélyalföld") - modellnek, vagy szociál- liberális útnak is nevezik, mivel szociáldemokrata vezetés mellett liberálisok és kereszténydemokraták is részt vesznek benne. Míg Nagybritannia állami vezetése a többségi elven alapul, Németalföldé a konszenzuson. Különösen nagy eredményeket értek el a gazdaság és az életszínvonal megtartásában, a munkanélküliség visszaszorításában.
Ismét másmilyen a svéd modell, ahol a szociáldemokrata kormányzás a leginkább folyamatos tudott lenni, és amelyet Merkel "posztindusztriális jóléti modellnek" nevez. A reformok itt inkább abban álltak, hogy redukálták az eredeti svéd jóléti állam univerzalizmusát (amit J. Israel "a szociáldemokrácia, a szakszervezet és a nagy biznisz államának" nevezett), és új, a társadalmi megoldásokra ösztönző módszereket vezettek be.
Eltér mindettől (illetve különösen az angoltól és némettől) a Jospin által vezetett francia szocialisták politikája, amely a leginkább folytatja a szociáldemokrácia hagyományos vonalát. (Etatista ösvény). Egyensúlyra törekednek, istennek is, császárnak is megadják, ami őket illeti: igent mondanak a piaci gazdaságra, de nemet a piaci társadalomra, vagyis arra. hogy a piac uralkodjon minden felett. Ez is közös elve azonban a szociáldemokrata megújulásnak, Gerhard Schröder éppen a már említett konferencián (Shaping Globalisation) mondta, hogy Európa számunkra nemcsak piac, hanem otthonunk is. A francia reformok mindezzel lényegük szerint ugyanabba az irányba mutatnak.
Sajátos módon (részben bizonyára nyelvi okokból, részben a problémák különbsége miatt) az északi elemzők ritkábban térnek ki a déli szociáldemokrácia megújulási mozgalmaira, az olasz "olajágra", a Guterres-vezette portugál kormány reformjai, a jelenleg ellenzékben lévő spanyolok törekvéseire. Ezért érdemes most legalább egyre utalni, ezúttal az olasz Olajág (Ulivo) mozgalomra, annak Romano Prodi által fogalmazott indító téziseire (1995 XII.6), amelyben ugyanezek a problémák, célok és módszerek az "olasz ösvény" sajátságainak megfelelően jelennek meg. Egyik sajátossága éppen az Ulivo mozgalom jellegéből következik: itt valóban különböző politikai erők összefogásáról, a konszenzus megteremtésének és szakadatlan újrateremtésének szükségességéről van szó. Ebből következőleg két sajátosságot érdemes kiemelnünk. Az egyik, hogy a demokrácia ügye is sajátosan jelenik meg: Prodi hangsúlyozza, hogy Itáliában a demokrácia valóban alulról jövő mozgalom volt, nem fentről indították, nem tudósok elvei szerint, hanem emberek millióinak helyi tapasztalatából A másik, hogy a piac szabadságának biztosítása mellett ugyanakkora súllyal jelenik meg a piac szabályozottsága is, amit az államnak, de egy kicsiny, ám erős,"könnyű államnak" kell biztosítania.
Ne kérdéses, hogy az olasz ösvényben már - történelmi okok folytán - olyan tulajdonságokat is megfigyelhetünk, amelyek közelebb állnak a mi problémáinkhoz, mint a távolabbi nagy országoké.
Ezért érkeztünk el a mi kérdésünkhöz: milyen ösvényt ajánl az országnak a Magyar Szocialista Párt.
Érdemes elgondolkoznunk ezeken az "ösvényeken". Azon például, hogy az egyes országok mai útjai milyen mélyen gyökereznek történelmük sajátosságaiban. Az angol ösvényt például a gazdasági racionalizmus és a liberalizmus szabja meg - mint ahogy azt el lehet várni attól az országtól, amely a "modern kapitalizmust" feltalálta. A németeket a társadalom középrétegeire való tudatos támaszkodás - mint már Bismarck idejében. És milyen érdekes, hogy az olaszok és a hollandok egymás mellé kerültek - így volt ez már a reneszánsz idejében is. A franciák viszont az állami megoldásokat teszi a középpontba - a Bourbonok és a Bonaparték által megteremtett államgépezetre építve. Végül a svédek ma is a skandináv parasztdemokráciából kinőtt sajátos jóléti szocializmust akarják folytatni, bárki másnál köveztkezetesebben. Ezek után talán nem kevesebb öntudattal indulhatunk ki a magunk történelmének jellegzetességeiből.

V.
A MAGYAR HELYZET

 

Mi itt Kelet-Közép-Európában természetesen részesei vagyunk és kívánunk lenni a társadalom és szociáldemokrácia a megújulási mozgalmának. Annak is tudatában kell azonban lennünk, hogy egy volt szovjet típusú "szocialista" országban a saját külön problémáinkkal is szembe kell néznünk, a nyugateurópai (és más kontinensbeli) törekvéseket a magunk helyzetére kell transzformálnunk, lefordítanunk.

Nekünk nem az a legfőbb gondunk, hogy ezekből a részleteiket tekintve olykor különböző irányú törekvésekből hogyan válogassunk. Mindegyik koncepcióból tanulnunk kell, de egyrészt azt kell keresnünk, ami bennük közös, másrészt arra kell összpontosítanunk, ami a mi helyzetünket megkülönbözteti.
A magyarországi helyzet néhány jellegzetes vonásában különbözik a nyugateurópaitól.

Az félperifériás fejlődés sajátosságai és hagyományai
Nem a magyar állam és a magyar nemzet politikai történetét kell itt elismételnünk, hanem azokra az általános vonásokra utalnunk, amelyek a magyar fejlődést és a magyar helyzet a nyugat-európaitól megkülönböztetik. Ezek a magyarországi (és még szélesebben: a kelet-közép-európai régió) félperifériás fejlődéséből következnek, és egyaránt érvényesültek a 20. század politikailag igen különböző korszakaiban (a Ferenc József, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás és Kádár János által vezetett és nevével szimbolizált évtizedekben.).
Három tényezőről kell itt szólunk: a gazdaságról, a társadalomról és a politikáról.

Gazdaság

* A gazdaság elmaradottsága. Magyarország különböző időszakaszokban nagy erőfeszítéseket tett a felzárkózásra, a félperifériás helyzetből való kitörésre. A már-már megindult folyamatok azonban rendre elakadtak, éspedig jobbára (a gazdasághoz viszonyítva) külső, világpolitikai okok következtében. (Az első világháborúban a vesztesek oldalán való részvétel, az összeomlás, a két világháború közötti "Horthy-rendszernek" a Berlin-Róma "tengelyhez" való csatlakozása, a második világháborúba való belépés, annak elvesztése, a szovjet érdekszférába való (nem önszántú) besoroltatás, az 56-os forradalom veresége).
Mindennek következtében a magyar gazdaság fejlettsége a különböző szakaszokban 25-40 százaléknyira tudta csak követni a nyugateurópait. Ennek megfelelően szerkezete is mindig az éppen elavultat tudta megvalósítani.

Társadalmi szerkezet

* * Az "egyharmados társadalom". Olyan társadalmi struktúra alakult ki, illetve merevedett meg, amely akadálya minden további fejlődésnek és a félperiferiális viszonyok közé szorítja, illetve szoríthatja vissza az országot.
Magyarországon (és a régió többi országában) nem alakult ki a kétharmados társadalmi struktúra (amit a társadalmi struktúra kupola-formájával is jellemeztünk). Van ugyan egy erős felső szellemi és társadalmi elit, amely kultúrájában és általános magatartásában megfelel az európai mértékeknek. Elmondhatjuk ezt a meglévő középosztály színvonaláról is, csakhogy az létszámában és arányában sokkal kisebb a nyugateurópainál. Ezért mondtuk már a nyolcvanas években, hogy a jóléti kétharmados társadalmakkal szemben mi egyharmados társadalomban élünk. Ami természetesen azt is jelenti, hogy nálunk értelemszerűen sokkal nagyobb az új alsó osztályok, az "underclass", a lemaradók, a veszélyeztettek aránya. Azoké, akik már kikerültek a hagyományos közösségekből, de nem találnak újat, nem szereznek stabilitást, nem tudnak a középosztálybeli létbe felkapaszkodni, vagy pedig már lecsúsztak és lecsúsznak onnan.

* * * A civil társadalom gyengesége. A különbség nem csupán mennyiségi jellegű. A társadalom erős közepét kitevő stabil középosztály léte vagy nem léte úgy határozza meg a társadalom életének belső viszonyait, mint egy zeneművet az "előjegyzés". A "kétharmados társadalom", a kupola-szerkezet törvényszerűen olyan viszonyokkal jár együtt, amelyekben a társadalom különböző csoportjai (elsősorban természetesen az igen széles középen, a kupola "hasán" elhelyezkedők) széleskörű és sokoldalú kapcsolatrendszert: civil társadalmat alakítanak ki. Társadalmi szervezetek létesülnek, formálisak és nemformálisak, nonprofit-jellegűek, vagy gazdasági háttér nélkül valók. Céljuk is igen különböző: közös érdekek képviselete, jótékonyság, helyi politika, vallás, világnézet, kultúra, sport, szabadidő, utazás, hobby egyaránt összetartó erő lehet. Hagyományos demokráciákban az emberek életét behálózzák ezek a viszonyok. A nagy magyar politikai író, Bibó István, (a forradalmi Nagy Imre kormány miniszterelnökhelyettese) ebben látta a nyugati és a magyar fejlődés különbözőségét. A civil társadalom kifejezés akkor még nem volt ismeretes, ő a "szabadság kis köreinek" nevezte ezeket a szervezeteket, hangsúlyozva, hogy rájuk, mintegy alapra épült a modern demokrácia.

A politikai szerkezet

**** A kliensi viszonyok szerepe. Ahol viszont a civil társadalom nem tudott megerősödni, ott helyette a feudalizmusból örökölt klientúrás viszonyok nyomultak be. Szélső, kemény, mintegy korporatizált formájuk a maffia, de nem kevésbé jellegzetesek és veszélyesek a puhább, "szoft" formák sem, amelyek a magyar társadalmi és politikai életet hagyományosan jellemezték. A magyar (és az egész közép-európai) irodalom nagy alkotásai könyvtárnyi irodalmat nyújtanak arról, hogy ez hogyan működött. 1945-ig egy szűk, hitbizományi jellegű politikai osztály alkotta a klientúra magját, 1949 után pedig (a Rákosi és Kádár rendszerben egyaránt) az "elvtársak" nomenklatúrája.

***** "Diktablanda". A politikai életnek és a politikai viszonyoknak ez az alakulását jól leírhatjuk Phillip C. Schmitter és Guilermo O' Donnell nevezetes fogalmaival, a diktablandával és a demokratúrával.
Schmitter leírása szerint az autokrácia és a demokrácia között két átmeneti forma jöhet létre: a diktablanda és a demokratúra. Különbségük lényegét maga a szó is megmutatja: az elsőben a diktatúra, a másodikban a demokrácia adja a keretet. Némi filozófiai szójátékkal azt mondhatnánk, hogy a diktablandában a diktatúra az esszencia, a demokrácia az akcidencia - míg a demokratúrában a demokrácia a lényeg, a diktatúra pedig már csak járulékos. A diktablanda olyan autokratikus rendszer, amely enged némi teret (olykor nem is kevesebb a demokráciának, vagy legalább egyfajta korlátozott liberalizmusnak). A demokratúra viszont olyan rendszer, amelyben kiépült a demokrácia poliarchikus intézményrendszere, de még forma marad, az autoritarianizmus hagyományai a demokratikus formákat is a maguk íze szerint tudják igazítani.
Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a Horthy és a Kádár-rendszer egyaránt diktablandának minősíthető. A Kádár-rendszer korlátozott liberalizmusa viszont szinte prototípusa. (A Rákosi-diktatúra kilóg ebből a sorból.)

A gazdaság, a társadalom és a politika 1990 után

Gazdaság
A magyar gazdaság színvonala a nyugateurópaihoz képest alacsony. A nemzeti jövedelem ma is alig 40 %-a a nyugatinak. Megoszlása szerint ma már a GDP több mint egyharmadát a multinacionális vállalatok hozzák létre. Rajtuk alapszik a magyar gazdasági növekedés és az export túlnyomó része, itt folyik igazán európai színvonalú termelés. A másik harmadot a magyar kis- és középvállalatok képviselik, színvonaluk alacsony, perifériális. A harmadik harmad még mindig a fekete (rejtett) gazdaságé. Az agrárium - amely pedig a hetvenes-nyolcvanas években világszínvonalat képviselt, ma megrekedt, válságos állapotban van. Az infrastruktúra hiányos. A gazdaság egészének színvonala most érte el az 1989. évit. Vagyishogy most jutottunk vissza a 0 pontra.
Annakidején nemzetközi sikert aratott Jánossy Ferenc magyar közgazdász műve a helyreállítási periódusokról. Azt mutatta be, hogy valamely háború vagy gazdasági visszaesés után a helyreállítási szakasza mindig gyorsabb, mint az új utakra lépő növekedésé. A már egyszer elért szintre könnyebb újra felkapaszkodni, mint onnan továbbhaladni. 1945 után ezért következhetett egy gyors helyreállítási periódus, és ez meghatározó szerepet játszott a politika alakulásában is.
Most - más formában - hasonló folyamat zajlott le. A rendszerváltás után (1990) nagy gazdasági átrendezés indult meg, ami - most már tudjuk - törvényszerűen járt nem várt méretű (több mint 20 százalékos) visszaeséssel. Utána bizonyos értelemben ismét helyreállítási periódus következett. Könnyebb az 1945 utáninál, mert nem fizikailag lerombolt egységeket kellett újjáépíteni, de lényege szerint nehezebb, mert ami megszűnt, tönkrement, az gazdasági szükségszerűségek folytán ment tönkre. A nagy döccenő után az 1997-ben megkezdett helyreállítási periódus mégis magasabb növekedési ütemet tudott produkálni, mint ami ugyanebben az időben Európa többi országában megvalósult. Mennél tovább haladunk azonban az időben (és mennél többet növekszik a gazdaság), annál inkább ki fog tűnni, hogy a gazdaság nemcsak alacsonyabb színvonalú, de (a fentebb vázolt tények szerint) szerkezetében is visszamaradottabb a nyugatinál.
** Ezzel jár együtt, hogy a gazdaság több szférája, valamint (egyelőre pusztán gazdasági szempontból vizsgálva) a társadalom intézményrendszerének jelentős része is válságban van. A átmenet válságában ugyan, de mély válságban. Ilyen krízis-övezetek: a mezőgazdaság, vele együtt a vidék nagy részének elmaradottsága, a fejlettebb és fejletlenebb régiók radikális különbsége, mindaz ami a feketegazdaságban jelenik meg, továbbá az egészségügyi, a szociális, az oktatási és kulturális intézményrendszer. Vagyis - nyugati fogalmak szerint - a társadalom egész jóléti rendszere. Az 1965 (az úgynevezett "reform") utáni felemás magyar gazdasági fejlődésben megpróbálkoztak ugyan egyfajta jóléti rendszer kiépítésével, ez azonban mindvégig hiányos és következetlen maradt. (Ezért nevezte Kornai János "koraszülött" jóléti rendszernek.)

Társadalom

*** A társadalomnak ma is óriási tehertétele az egyharmados struktúra makacs továbbélése, sőt további romlása. 1990 után ugyanis a struktúra két vonatkozásban változott meg.
Egyrészt nagyobb lett a távolság a legfelső és a legalsó rétegek között és ezzel együtt csökkent a középosztály stabilitása. Az egyharmadosból az egyötödös társadalom felé kezdünk közelíteni. A mai magyar társadalomnak ez a legnagyobb problémája. Másrészt azonban a felső rétegek színvonala nőtt, "konvertibilisebb" lett. Ez a fejlődés sem egyenletes és megvannak a maga problémái is, de ezzel együtt is pozitívnak minősíthetjük.
**** A civil társadalom gyenge maradt. A rendszerváltás idején ugyan voltak olyan tendenciák, amelyek erre mutattak, de a gazdaság átalakulása, a politikai hirtelen éledt nyilvánossága és a politika egyes erőinek kommunikációközpontú viselkedése elszívta az erőt a civil társadalom elől.

Politikai szerkezet

***** A demokrácia működéséhez szükséges intézményrendszer (többpárt-rendszer, szabadon választott parlament, felelős kormány, önkormányzatok, köztársasági elnök, alkotmánybíróság stb.) 1990 után formailag gyorsan kiépült, de nem töltődött meg elégségesen a megfelelő tartalommal. Kezdetben igen sok párt alakult, összesített taglétszámuk is messze alatta maradt a Nyugateurópában szokásosnak. Az eddig lezajlott három választás mindegyike kisebb földcsuszamlással járt, van valami igazság a mai vezető jobboldali kormányzat nevezetes szólamában, miszerint az ő választási győzelmük "több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás". A választók mintegy végigkóstolták a menüt: valamennyi erőt sorravettek, és mindig olyannak adták az elsőséget, amelyet még nem próbáltak ki. A civil társadalom viszont gyenge, a rendszerváltás után 10 évben a politika elszívott előle minden erőt. A társadalmi szervezetek nem tudtak megerősödni.
****** Diktablanda helyett demokratúra. Mindez még mindig jellegzetesen félperiférikus politikai struktúrát eredményezett, szoros összefüggésben a társadalmi struktúrának az előző pontokban vázolt alakulásával. A politika (a kormányzat) és a társadalom viszonyában a politika nagyobb erővel rendelkezik, mint ami egy kiegyensúlyozott modern demokráciában szükséges. Nagyobb az ereje, de ugyanakkor gyengébb a civil társadalommal való szerves kapcsolatok rendszere. Ennek hiányában a klientúrás viszonyok a demokrácia intézményrendszerének kiépülése után is érvényesülhetnek. Az 1990 utáni átalakulásnak, az erős közép és erős civil társadalom nélküli politikai szerkezetnek pedig az a veszélye, hogy a diktablanda nem demokráciává, hanem demokratúrává változik. Ebben mindhárom eddigi magyar kormányzat, az Antall Józsefé, a Horn Gyuláé és az Orbán Viktoré egyaránt vétkes. A jelenleg első számú kormánypárt ráadásul ezt a gyakorlatában fiatalos erővel és modern tömegkommunikációs PR manipulációval kombinálja.
******* A magyar politikai, pontosabban a pártstruktúrának is vannak a nyugatitól eltérő sajátosságai. 1990 táján csaknem száz párt alakult, nyilvánvaló, hogy nem maradhattak fenn. A három választás során kialakult a jelenlegi pártstruktúra, 5 vagy 6 parlamenti párttal, és néhány másikkal, amely 2-3 százalékot szerezve tovább tud működni. Jellegük nagyjából megfelel az Európában szokásosnak. Nálunk is megvan az európai demokráciák politikai "szentháromsága": a legfőbb pártok a konzervatívizmus, a liberalizmus és szociáldemokrácia erőterében helyezkednek el. Mellettük nálunk is megtalálhatók a szélsőjobb, és a szociáldemokráciánál balrább elhelyezkedő baloldal is (ami azonban a klasszikus fogalmak szerint nem nevezhető szélsőbalnak.) A jogosultak rendszerint mintegy 60 százaléka megy az urnák elé. A választók zöme eddig átlagban megközelítő arányban egyenlően szavazott a három nagy középerőre (a konzervatív, liberális és szociáldemokrata pártokra), és 5-5 százalék alatt a szélsőségekre.
Látszólag tehát minden egyezik a nyugati viszonyokkal. Vannak azonban jelentős különbségek is. A magyar konzervatívizmus mégsem egészen azonos a nyugati hasonló nevű pártokéval. Ott a konzervatívok természetesen a már létrejött viszonyokat akarják "konzerválni", azokat a viszonyokat, amelyek kiépítésében a jóléti állam keretében a liberalizmus és a szociáldemokrácia is jelentős szerepet játszott. A mi konzervatívizmusunk azonban - sokszor teljesen nyíltan - az 1945 előtti viszonyok helyreállítására és folytatására törekszik (Antall József ezt ki is mondta). A liberálisnak induló jelenlegi első számú kormánypárt ugyanerre az álláspontra helyezkedett (lásd a magyar korona körüli patetikus ünnepségeket). Ugyanakkor abban különböznek leginkább a nyugati neokonzervatív-neoliberális politikai erőktől, hogy teljességgel nyitottak a jobboldal, sőt a szélsőjobb irányába. A liberalizmus eszméihez hű politikai erők ebben a helyzetben az elmúlt évtizedben fokozatosan elszigetelődtek és összezsugorodtak. A politikai erőknek egy olyan polarizációja következett be, amit jelenleg kormányon lévő jobboldal tudatosan támogat, sőt ebben látja továbbélésének legfőbb lehetőségét.

Az új szociáldemokrácia és Magyarország
Elérkeztünk tehát ahhoz a kérdéshez, hogy van-e a reneszánszát élő nemzetközi szociáldemokráciának magyar útja, magyar ösvénye. Az elmondottak alapján erre most már válaszolhatunk is.
A magyar társadalom és így a magyar szociáldemokrácia előtt kettős feladat áll. Gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális rendszerünk lényegét tekintve azonos, vagy legalább is hasonló, ugyanazokat az elveket követi, ugyanazt az "ideáltípust" igyekszik megvalósítani, mint amit Európa többi országában találunk. Ugyanakkor azonban több szempontból is el vagyunk maradva Európától: a nemzeti össztermékben, az egy főre eső nemzeti jövedelemben, a termelékenységben, az életszínvonalban, a városiasodásban, társadalmi felépítésben, a középosztály kialakulásában, a civil társadalomban, a demokrácia szerves működésében.
Ez a kettősség most az egész magyar életet jellemzi. A 21. század elejének történelmi feladata, hogy ezt a notórius késést behozzuk és ne csak formailag, de a dolog lényegét tekintve is beilleszkedjünk Európába. Annyira azonban már most benne vagyunk, hogy az ottani problémák nálunk is jelentkezzenek, a globalizmus kihívásaitól kezdve a tudásalapú gazdaság kibontakoztatásáig.
A feladat a szociáldemokrácia szempontjából is kettős. Szelényi Iván ezt úgy jellemzi, hogy a magyar szociáldemokráciának egyszerre kell megvalósítani a New Deal-t, vagyis a jóléti állam megteremtésének időszakában esedékes hagyományos szociáldemokrata feladatokat és a "harmadik út", vagy az "új szociáldemokrácia" körébe tartozókat. A kettőség olyan különböző problémákat vet fel, hogy Szelényi felveti, vajon képes-e rá ugyanaz a párt, ugyanaz a mozgalom, nem lenne-e jobb, ha a két koncepció két, egymással szövetségben álló pártban testesülne meg.
A gondolat érdekes és mi ne utasítsunk el semmiféle együttműködést. Nem látunk azonban olyan pártot, amely egyik vagy másik feladatot hitelesen és sikeresen képviselhetné. A magunk részéről szövetségre törekszünk a Magyar Szocialista Párton kívüli szociáldemokrata párttal és csoportosulásokkal is, az ő erejük azonban nagyon-nagyon kicsiny.
Ezért úgy gondoljuk, hogy a két feladatot a Magyar Szocialista Pártnak együtt kell képviselnie. Nem is áll a kettő egymással olyan ellentétben, hogy ne tehetnénk meg. Ez a szociáldemokrácia "magyar ösvényének" (és általában a kelet-közép-európai ösvénynek) a lényege.

VI.
A MAGYAR SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT "ÖSVÉNYE"
AZ ÚJ SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÚTJÁN

Az elmondottak meghatározzák a Magyar Szocialista Párt, a magyar szociáldemokrácia válaszait a kor, az új évezred első évtizedének kihívásaira. Ennek jegyében született meg a Magyar Szociáldemokrata Charta - azzal a céllal, hogy a párt által vallott értékeket, a párt arculatát és programjának alapelveit tagsága és a társadalom számára összefoglalja. És ennek jegyében készül a Magyar Szocialista Párt programja, amely a 2000 őszi kongresszus elé kerül.
A Chartában és a programban világosan ki akarjuk fejteni, hogy az alapvető értékek, elvek és politikai célok tekintetében osztozunk Európa többi szocialista-szociáldemokrata pártjának alapvető elképzeléseiben, ugyanazt az utat vállaljuk, amit különböző elnevezések (új szociáldemokrácia, harmadik út, új közép stb.) megfogalmaztak. Ugyanakkor választ kell adnunk azokra a problémákra is, amelyek nálunk vagy térségünkben jelentkeznek.
Mindezek alapján most 2000-ben az alábbiakban foglalhatjuk össze politikánk alapvető értékeit és elveit.
A magyar szociáldemokraták változatlanul és szilárdan vallják a szociáldemokrácia alapelveit: a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás, a közösség és ugyanakkor a rend, a biztonság, a jólét értékeit.
A magyar politikának most következő évtizedben kettős feladata van, amelyet együtt és egyszerre kell megvalósítani. Egyrészt biztosítani kell a megindult gazdasági növekedés folytatását, vele a gazdaság modernizálását, és konszolidálását. Másrészt és vele egyidőben középpontba kell állítanunk a társadalom konszolidációját.
A feladat kettős, de egységes.
1. Gazdaságunk az elmúlt 10 évben, nagy megrázkódtatások után visszajutott a 0-pontra, azaz teljesítőképességének a nyolcvanas években már elért színvonalára. Túljutottunk néhány nehéz problémán: kiléptünk az eladósodás-spirálból, végrehajtottuk a privatizációt, megteremtettük a költségvetés (viszonylagos) egyensúlyát, europakonformmá tettük a piaci intézményrendszert, számottevő külföldi tőkét bevonni stb. Most olyan intézkedések kellenek, amelyek megtartják a működő tőkét, fejlesztik a magyar kis és középvállalatokat, lecsapolják a feketegazdaságot. A továbbiakban is támogatni kell a gazdaság technikai fejlődését, a kapitalizmus modern átalakulását. A szociáldemokrata politikának minden lehető eszközzel biztosítania kell a gazdaság fenntartható növekedését, a vállalkozások szabadságát, egyben a gazdaság humanizálását.
1/a. A következő időszak központi feladata - de egyben a társadalom konszolidációjában is nélkülözhetetlen - a gazdaság válságövezetek felszámolása. Ilyen a már említett fekete gazdaság, (egyben a korrupció melegágya), a súlyos helyzetben lévő mezőgazdaság, vele egyes régiók elmaradottsága, az egészségügy, a szociális ellátórendszerek, a munkanélküliség magas aránya. A helyzet súlyos és a jelen kormányzat kevesebbet tett az előrehaladás érdekében, mint amit tehetett volna. A szociáldemokrácia viszont éppen a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás nevében nem halogathatja, hogy ezeknek a kérdéseknek a megoldásában előrelépjen.
2. A szolid gazdasági növekedésre támaszkodva a következő időszakban a társadalom konszolidációját kell tevékenységünk fókuszába helyezni. Ez széleskörű és sokoldalú programot igényel.
2/a. Egyrészt ide is tartoznak a gazdasági válságövezetek felszámolását célzó, előbb felsorolt feladatok is.
2/b. Másrészt - és éppen az új szociáldemokrácia szellemében - -prioritást kell biztosítani mindazoknak a feladatoknak, amelyek az emberi tőkébe való beruházást, és az társadalom legszélesebb rétegeinek bevonását célozzák. Idetartozik a köznevelés, az (alsó, felső, iskolai és iskolán kívüli, képző és átképző) oktatás, a kultúra mindenoldalú fejlesztése, a szabadidő színvonalas eltöltése, a közbiztonság megerősítése. Mindezzel most már nemcsak az esélyegyenlőséget kell megteremteni, hanem azt is társadalmi szinten kell, hogy élni lehessen az esélyekkel. Ide tartozik az emberi tőke védelme, a közbiztonság helyreállításának feladata is.
2/c. Arra törekszünk, hogy mind létszámukban, mind színvonalukban megerősödjenek a középrétegek. Létre kell hozni azt az új középet, amelyre a jövő szociáldemokrata politikája támaszkodhat. Vagy másképpen fogalmazva a társadalom nagyobb részének (legalább kétharmadának, de szándékukban mindenkinek) stabil, rendezett, értelmes életet kívánunk biztosítani.
2/d A jelenlegi helyzetben azonban azzal kell számolnunk, hogy igen széles rétegek vannak veszélyeztetett helyzetben, nehéz anyagi körülmények között, gazdasági védelem nélkül. Idetartoznak a bérből-fizetésből élők jelentős csoportjai, az átalakulás vesztesei, a kis mezőgazdasági parcellákon nyomorgó milliónyi ember (a lakosság egytizede), továbbá a munkanélküliek, a hajléktalanok. Idetartozik az etnikai diszkrimináció által is fenyegetett roma lakosság jelentős része. A Magyar Szocialista Párt politikájának fontos része a munkások, a bérből-fizetésből élők védelme, a szakszervezetek és érdekvédelmi szervezetek támogatása, a lemaradók intézményes segítése.
2/e A program szerves része ebben a vonatkozásban is a civil társadalom, a civil szervezetek mindenirányú támogatása.

3. A kettős feladat végrehajtására olyan államot, olyan politikai és közéletet kell teremtenünk, amelyek azt meg tudják valósítani.
3/a Vissza kell állítani a gazdaság-állam és a civil társadalom egyensúlyát.
3/b Kisebb államra van szükség (ami az állami hivatalok és az állami beavatkozások terjedelmét érinti), de erősebbre. Pontosabban aktívabb és "aktiváló" államra, amelynek fő tevékenysége a gazdaság fejlődésének biztosítása mellett az emberi tőkébe való beruházás, az esélyek teremtése.
3/c Konszenzusos, nem többségi demokráciára kell törekednünk, nem kényszerből (mert a politikai megosztottságban kétszeresen nehéz többséget szerezni), hanem mert a társadalom előtt álló feladatok nagysága minél szélesebb körű együttműködést követel meg.
3/d Az állam erejét nem szervezetének terjedelme, hanem a civil társadalommal való kapcsolata biztosíthatja.
3/e Vagyis politikai szempontból is erősíteni kell a civil társadalmat, pontosabban lehetőséget kell adni újjászervezésére.

Nem kevesebb demokrácia kell tehát, hanem több. A 20. század második felének plurális, poliarchikus demokráciája az eddigi fejlődés csúcsa, de nem végpontja. Az eddigiek megtartásával a demokrácia új, magasabb formájára kell törekednünk, amely nagyobb szerepet biztosít az emberek mindennapi részvételének ("inkluziv", "participációs", "civil", "erős" demokrácia).
A cél mindezzel számunkra is olyan társadalom, gazdaság, demokrácia kialakulása, amely egyre jobban megfelel a DEMOKRATIKUS SZOCIALIZMUS eszményének. Amely az élet minden területén érvényesíti a MINŐSÉG, KÖZÖSSÉG és KULTÚRA értékeit.

 

---

Reklám: